Új bejegyzés Frissítés

2011.06.26. 14:08 Gica

Téli kalandok - Geri, mínusz három fok van, és csak úgy szakad a hó. – nyögött Nerina, és bosszúsan kipillantott az ablakon. - Xamirának sincsen semmi kedve ekkora hóban utat vájni magának. – dőlt hátra a székében Renée, és belekortyolt a forró csokijába. - Ne csináljátok már, megígértem Angeli-nek, hogy ma befejezzük az istálló díszítését, és még kellenek hozzá fenyőágak, meg tobozok. Meg amit még találunk. – kérlelt minket Geri, és könyörgően Ever-re nézett. Edzőnk két perce lépett be a meleg ebédlőbe – ide menekültünk be a délelőtti edzés után a hidegről – de máris ki akart minket újra rángatni a farkasordító hidegbe. - Jó, rendben, én feláldozom magam. – nyögtem savanyúan, majd leugrottam a konyhapultról, és gyorsan felhörpintettem a kávémat. Ever is belement, hogy Geri kedvéért kint fagyoskodjon, vagy csak már nem bírta hallgatni barátja győzködését. - Mi is megyünk velük szenvedni? – nézett kérdően Nerinára Renée, a lány pedig fancsali képpel, megadóan bólintott. Így hát a forró italok után mindenki elindult felfele, hogy valami jó vastag ruhát magára vegyen. Én inkább aláöltöztem – felvettem egy ujjatlant, egy hosszú ujjút, meg két pulcsit, és arra húztam rá a fehér, bundás mellényemet. Kicsit sem lovaglásra kitalált mellény, de már úgysem hordok ilyesmiket – szóval jó lesz arra, hogy a hóban fürödjek benne. Megnyugodtam, hogy nem csak én nézek úgy ki, mint egy elefánt – mindenki annyi meleg ruhát húzott magára, amennyit csak tudott. A lovakról már le sem szedtük a vastag takarókat, csak újrafásliztuk a lábaikat, és lepucoltuk őket. - Na, akkor Ever és Én gyűjtjük a tobozokat, Nerina és Elissa a fenyőágakat, Renée pedig további növényeket, vagy díszítésre alkalmas dolgokat keres, rendben? – osztott be minket Geri, majd felpattant Indi hátára. - Fogadjunk, hogy a tobozok vannak az erdő legmelegebb helyén. – morogta Nerina, én pedig elmosolyodtam. - És a fenyőágak pedig a leghidegebb részén. – kontráztam rá, majd felültem Liberty hátára, és elindultunk ki, a hóesésbe. Három csapatra oszlottunk – Jacob mikor meghallotta, hogy merre indultunk, önként vállalkozott rá, hogy velünk tart, így egyenlő lett az elosztás – és elindultunk befele, az erdő felé. Nerina és Renée az erdő szélénél maradtak, hogy mindenféle díszítésre alkalmas dolgokat keressenek, mi négyen pedig tovább baktattunk az erdő belseje felé. Ha Geri miatt fagyok meg, esküszöm, hogy ő is fürödni fog. – morogtam magamban, Lib pedig felém billentette az egyik fülét. Majd segítek neked. – ígérte meg huncut mosollyal, és tovább baktatott a hidegben. A táj gyönyörűen mutatott a hóesésben – a fákat vastagon hó és jégcsapok borították, a földet is húsz-huszonöt centis hó lepte el. Lovam lassan, megfontoltan lépkedett, nehogy egy buckában kifordítsa a lábát. Minden olyan csöndes volt – a madarak most nem énekeltek a faágakon csücsülve, a felhőkön keresztül nem sütött át a nap meleg fénye. Mindenütt csak hó volt – az égen, a levegőben, és a földön is. - Oké, szerintem itt szét is válhatunk. – ált meg Geri az egyik kereszteződésnél. - Ti ketten keressetek letört ágakat, vagy dúsabb fákról törhettek le egyet, kettőt. Ha végeztetek, nyugodtan forduljatok vissza a központ felé, és a fedelesben pakoljátok le az ágakat. – adta ki a feladatot Geri, majd Indianat az ösvény felé fordította, és Ever-rel együtt elügettek. - Na, akkor álljunk neki fenyőágakat keresni. – sóhajtottam lemondóan. - Ugyan már, nézd ezt egy jó kis kalandnak. – nevetett Jake, majd előre ügetett Enrique hátán, én pedig fejcsóválva követtem az optimista lovast, és gazdáját. Liberty nyugodtan tűrte, hogy a talált fenyőágakat a hátára pakoljam. Örültem a vastag takarónak – a fenyőágak így legalább nem szúrták a hátát. A hóesés azonban kezdett egyre fokozódni, én pedig ajánlatosnak tartottam, hogy hazainduljunk. - Megvagyok, indulhatunk! – kiáltottam bele a fehérségbe. Jacob már öt perce jelezte, hogy ő kész van, így felültem lovam hátára, és vártam, hogy valahonnan előkerüljön. - Jake, mondom kész vagyok! – kiáltottam újra, és lépésben elindultunk az általam ösvénynek hitt út felé. - Jake! Merre vagy! – kiabáltam, de senki nem válaszolt. Liberty felemelte a fejét, majd beleszagolt a levegőbe. Nem érzed Enrique szagát? – kérdeztem tőle, de Lib megrázta a fejét. Nem, semmi. Jake-ét sem. Teljesen tiszta a levegő. – prüszkölt, és körbe tekintett. Akkor dobjuk le a csomagot, aztán keressük meg híres kalandorunkat, meg lovát. – sóhajtottam. Tessék, Jake-nek végül igaza lett – belecsöppentünk egy újabb kalandba. Szerintem csak eltévedtek. – morgott Lib, miközben lesöpörtem a fenyőágakat a hátáról. Mi pedig önfeláldozóan utánuk megyünk, hogy megkeressük őket. – sóhajtottam, és ügetésben elindultunk a fehérségbe. Gratulálok. Most mi is eltévedtünk. – közölte velem Lib öt perc múlva, és megállt. Körbepillantottam – a fehér fákon, és a hó lepte földön kívül semmit sem láttam. Jól van na, én is rájöttem. – pillantottam lovamra sötéten, majd leugrottam a hátáról, és a fehérséget kezdtem el kémlelni. Reménykedtem benne, hogy hamar Jake és Enrique nyomára bukkanunk, de egyre jobban kezdett el esni a hó, és féltem, hogy hóviharba keveredünk. Már abban sem voltam biztos, hogy merről jöttünk – az a rengeteg fenyőág, amit összeszedtünk, most kárba megy. Én nem értük aggódnék leginkább. – horkantott Lib, majd magasra tartott fejjel előre ügetett a fehérségbe. Ne menj messzire. – kértem, és a földet kezdtem el vizsgálni. Reménytelennek tűnt – bárki is járt erre, a vastag hó már elfedte a lábnyomait. Els! – hirtelen hatalmas nyerítés rázta meg az erdőt, én pedig ijedten ugrottam fel lovam hangjára. - Liberty! – kiáltottam hangosan, és rohanva indultam el arra, amerre fekete lovam eltűnt. Éreztem, ahogyan a kétségbeesés egyre jobban elönt. Lib nyerítése még mindig a fülemben visszhangzott, de lovam nem adott újabb életjelet magáról. Liberty! – kiáltottam némán utána, és körbe pillantottam a fehér tájon. *   *   *   * Előre ügettem, feltartott fejjel, miközben a levegőt szimatoltam. Éreztem valamit – a hideg kicsit összezavart, de az illat ismerős volt. Els lemaradt mögöttem, de nem lassítottam, hogy bevárjam. Az illat egyre erősödött, nekem pedig valamiért olyan ismerős volt… Hirtelen egy kétlábú ugrott ki elém az útra, én pedig ijedten nyerítettem fel. Meghátráltam – szememmel Elissát keresve – de a fiú az orromra rakta a kezét, és lecsillapított. - Ugyan Liberty, légy oly szíves, és maradj csendben. – kérlelt, én pedig prüszkölve megálltam. Jacob nyugtatóan végigsimított a nyakamon, majd a sörényemnél fogva a fák közé vont, közvetlen Enrique mellé. Vissza akartam menni Els-hez, de Jake szorosan tartotta a sörényemet. - Kérnék egy szívességet… - kezdte, én pedig bizalmatlanul hallgattam. *   *   *   * Tovább baktattam az erdőbe, lovamat keresve. A kiáltozást abbahagytam – a hó minden zajt elnyelt magába, így fölösleges volt lovam után kiabálni. Fáztam, és ki voltam merülve – a hóban való gyaloglás kész rémálomnak tűnt. Továbbá irtózatosan aggódtam Liberty miatt is – nyerítése még mindig a fülemben csengett, és féltem, hogy valami baj történt vele. Már vagy öt perce kóboroltam az erdőben, mikor hirtelen egy hatalmas hógolyó csattant az arcomon. Lesöpörtem magamról a havat, és egy vigyorgó Jake-el találtam szembe magamat. - Megígértem, hogy jó kis kaland lesz, nemde? – kérdezte nevetve, majd hirtelen egy fekete árny lépett mellé, és kedvesen rám nyerített. Sajnálom, hogy engem is rávett. – horkantotta kedvesen, én pedig iszonyúan dühös lettem. Jake megláthatta, hogy cseppet sem érzem viccesnek a dolgot, és az ő arcáról is lassan lehervadt a mosoly. - Liberty, hazamegyünk. – mondtam fáradt hangon lovamnak, majd mikor mellém ügetett, felhúztam magamat a hátára. Lovam bocsánatkérően felém pillantott, de most nem törődtem vele. Majd otthon megbeszéljük. – feleltem neki, és a (remélhetőleg) hazafelé vezető útra fordítottam. - Ugyan már Els, csak vicceltem. – próbált meg Jacob jobb belátásra téríteni, de én túlságosan is mérges voltam rá, hogy megbocsássak neki. Igaza van, ne haragudj rá. Inkább adjuk vissza neki. – próbált meg Liberty is lenyugtatni, én pedig morcosan Jake-re pillantottam. - Halálra aggódtam magam Liberty miatt, azt hitem, hogy te is eltűntél valamerre. Már megbocsáss, de szerintem ez nem volt ”vicces”. – morogtam, és megállítottam a lovamat. - Mégis mire gondoltál? Hogy Liberty-t elrabolják? Különben is csak pár percre loptam el tőled. – győzködött tovább a fiú. Tudom, hogy féltesz, de most tényleg te aggódtad túl a dolgot. – bökte meg a lábamat Lib, és rám pillantott. Egy pillanatra megemésztettem a dolgokat, majd elfintorodtam. - Igazad van, és sajnálom. Hazamehetnénk? – kérdeztem, és megvártam, amíg a döbbent Jake visszakecmereg Enrique hátára. Liberty egész út alatt engem próbált meg vigasztalni. Tudom, hogy már rengeteg rossz történt veled az életbe, de ennek nem kell a jövőben is így lennie. Ezek a dolgok nem olyan egyszerűek, mint ahogy azt te gondolod. Inkább találjunk ki, hogy hogyan adhatnánk vissza Jake-nek a viccét. – próbálta meg elterelni a gondolataimat, én pedig nagyon hálás voltam ezért neki. Nincs semmi ötletem, hát neked? – vontam meg a vállamat, de lovam huncutul rám pillantott. Vigyázz, hogy puhára essél. – hörögte, majd hirtelen vágtába ugrott, és kibakolt alattam. Csak egy másodpercig tartott az egész, de a fekete mén eltűnt a fehérségben, én pedig a havas földön csattantam. - Hékás, te… - kiáltottam lovam után, Jake pedig Enrique hátán nevetett rajtam. Végül leugrott, hogy felsegítsen. - Itt hagyott a fekete ördögöd? – kérdezte viccelődve, de mikor felálltam, és a háta mögé pillantottam, muszáj volt visszamosolyognom Jake-re. - Nem, inkább csak túl okos. – jelentettem ki boldogan. Jacob egy pillanatra értetlenül nézett rám, de mikor fekete ménem erőből a hátának ütközött, arccal terült el a hóba. Pont ott, ahol az előbb még én feküdtem. - Máskor szólhatnál, ha le akarsz dobni magadról. – pillantottam egy kicsit haragosan lovamra, de Lib bocsánatkérően orrát az arcomhoz nyomta. Ugyan, az nem lett volna ilyen hihető. Különben is, nem is dobtam rajtad akkorát. – próbált meg kiengesztelni. Végül is sikerült neki – megpaskoltam a nyakát, majd felugrottam a hátára. - Indulhatnánk? – kérdeztem nevetve, és majdnem sikerült újra leszédülnöm lovamról, mikor Jake kihúzta havas arcát a hóból, és sértődötten rám pillantott. *    *   *   * - Azért örülök, hogy hazaértünk. – nyögtem, mikor az istálló folyosóján leugrottam Lib hátáról. A fenyőágakat már lepakoltuk a fedelesben – sikerült visszatalálnunk hozzájuk, bár inkább Jake érdeme – így végre a mai ”kalandnak” is vége lett. Liberty is boldogan prüszkölt, hogy végre a meleg istállóban lehet, és miután leszedtem a hátáról az elázott takarót, meghempergett a szalmában. Úgy fogsz kinézni, mint egy disznó. – nevettem rajta. Jake is elrendezte Enrique-t, és miután végzett, Lib boxajtójának támaszkodva nézte, ahogyan leszedem lovam lábáról a fáslit. - Remélem tisztában vagy azzal, hogy a havas akciót még visszakapod. – mosolygott gonoszul, de nem rémültem meg tőle. - Nem kapom vissza, ugyanis kvittek vagyunk. Te halálra rémisztettél, én pedig belelöktelek a hóba. – vontam vállat mosolyogva. - Ugyan, semmi értelme nem volt annak, hogy hallra rémüljél. – rázta meg a fejét Jake, de azonnal vissza is vágtam. - Ha volt, ha nem, attól még halálra rémültem, szóval ha vissza mered adni, esküszöm, hogy nagyon megbánod! – néztem rá komolyan, majd az arcába hajítottam Lib egyik fásliját. - Kösz. – nevetett Jake, miután sikeresen elhajolt a repülő fásli elől. - Örülj neki, hogy nem a vizes takarót vágtam hozzád. – bokszoltam bele a vállába, majd kiléptem a boxból, és elindultam, hogy száraz ruhát vegyek végre valahára magamra…

2011.06.21. 23:42 Gica

Ismeretlen ismerősök Reggel Liberty nyerítésére ébredtem. Álmosan fölemeltem a fejem, majd megpróbáltam nem leszédülni az ágyról Légy oly szíves, és hagyj aludni még egy kicsit – nyögtem lovamnak. Amikor azonban a hangja megszólalt a fejemben, éreztem, hogy valami nincsen teljesen rendjén. Siess. – csak ennyit mondott, egyszerre parancsolóan és kérlelve. Így hát – reggel szunyókálásomat félbeszakítva - kiugrottam az ágyból, és felkaptam magamra pár meleg cuccot, hogy minél előbb az istállóknál lehessek. *      *     *     * - Öhm.. helló! – köszöntem az idegennek, aki lovam boxa előtt állt. A fiú nem lehetett idősebb, mint Geri, egyik kezét az ajtón nyugtatta, és az ideges mént figyelte. - Szia! – köszönt vissza, de épp hogy csak rám pillantott. Szólj neki, hogy menjen innen. – éreztem a megvetést, ami Lib hangjából áradt. Közelebb léptem, és így végre megpillanthattam lovamat – a boksz hátsó részében állt, és sunyítva nézte a fiút. - Mit csinálsz itt? – próbáltam meg beszélgetést kezdeményezni, de láthatóan lovam megrémítője nem nagyon akart bárkivel is szóba elegyedni. - Csak… nosztalgiázom. – nyögte, és le sem vette a szemét az én drágaságomról. - Ühüm, az jó lehet… - nyögtem értetlenül, majd az ajtóhoz furakodtam, és beléptem lovam boxába. - Szerintem nem jó ötlet! – szólt utánam a srác, én pedig csak mosolyogtam rajta. - Megnyugodhatsz, nem fog bántani. – mosolyogtam rá bíztatóan, majd Lib mellé léptem, és megigazítottam a takaróját Mi bajod van? – kérdeztem tőle, de Lib láthatóan nem igazán akart válaszolni. Csak tűntesd el innen, ígérem, mindent megmagyarázok. – prüszkölt, és sunyítva figyelte tovább a fiút. - Csak tudod… régen nem volt ennyire nyugodt. Még ismertem a tűz előtt, és nem igazán rajongott az idegenekért… - dünnyögött magyarázatképpen maga elé az idegen, én pedig visszaindultam a boxajtó felé. - Te a régi DH-sok közé tartozol? – vontam fel a szemöldökömet, a fiú pedig egy mosollyal bólintott. - Igen, a régi, jó kis csapat… jó volt viszontlátni a lovakat. Diavolo, Orion, Liberty, Indiana… mindegyikük rengeteget változott. – mondta, majd belépett a boxba, és elindult lovam felé. Els, ha közelebb mer jönni… - kezdte Lib, de én azonnal letorkoltam. Te pedig ha le mered harapni a kezét… - fenyegettem meg én is, majd a bal oldala mellé léptem, és nyugtatás képen a nyakára tettem a kezem. - Ugyan, fiú, már meg sem ismersz? – kérdezte suttogva a srác, Lib pedig még inkább hátrálni kezdett. Dehogy nem ismerlek meg… - lovam dühösen horkantva nézett farkasszemet az idegennel. Végül a fiú óvatosan végigsimított Lib fején, lovam pedig mártírként tűrte. Majd, mikor az idegen levette róla a kezét, szinte áttaposva rajtam húzódott a boksz másik sarkába. - Szép kis toll van a sörényében… de hát Liberty-nek nem tűz tolla volt? – kérdezte meg értetlenül a fiú, én pedig bólintva mosolyodtam el. - De, igen, Geri adta a tollat, mert szerinte ez jobban passzol Liberty-hez, mint a régi toll. – paskoltam meg a ló nyakát. – Amúgy, Elissa vagyok. – mutatkoztam be, így eléggé a beszélgetés közepén. - Mike. De hát… hogyan cserélhette ki Geri a tollat? – Mike értetlenkedve vonta fel a szemöldökét, és a fehér tollat bámulta. - Kihúzta a tűz tollat, és helyette ezt tűzte a sörényébe. Nem volt nehéz. – vontam meg a vállamat. – Várjunk csak… Mike? Te vagy Liberty régi gazdája? – értetlenkedtem most én, Mike pedig bólintott. - Igen, én vagyok. Mármint voltam… tudod a tűz… de mindegy is. Angeli írt, hogy szüksége lenne önkéntesekre, akik segítenek neki befogni a lovakat, és most itt vagyok. De úgy látom, Liberty-nél már nem is kell segítség. Amúgy… Eliza, ugye? Szóval Eliza, meg tudnád mondani nekem, hogy merre találom Angelit? – kérdezte Mike gőgösen, én pedig fintorogva léptem ki a boxból. - Persze, megmutatom. Amúgy pedig Elissa. – mondtam nyugodt hangon, majd elindultam az iroda felé, nyomomban Mike-al. *      *     *     * - Szia Mike, el sem hiszem, hogy újra látlak! – Angeli mosolyogva köszöntötte a fiút. Geri is éppen az irodában tartózkodott, ő csak egy mosolytalan biccentéssel üdvözölte Mike-ot, majd ki is surrant mellettünk az ajtón. - Hello Angeli, milyen régen láttalak! – Mike arcán széles mosoly futott végig, ahogyan átölelte a nőt. Látszott rajtuk, hogy régről ismerik egymást, és Angeli láthatóan nagyon boldog volt, hogy újra viszont láthatja egykori tanítványát. - Mi szél hozott erre, Mike? Visszalátogatsz ide? – kérdezte mosolyogva Angeli, és visszaült a székébe. - Hiszen te hívtál, én pedig amint tudtam, jöttem. – huppant le az íróasztallal szemben lévő székbe Mike, és lazán elnyújtózott. - Én? – vonta össze a szemöldökét Angeli, és érdeklődve a fiúra pillantott. - Emlékszel? Az emailra, még pár hónappal ezelőtt, amiben megemlítetted a tüzet, és a lovak eltűntét. Azért jöttem vissza, hogy segítsek megkeresni Liberty-t, de úgy látom, a keresőcsoportoknak már sikerült megtalálniuk. Nagyon örülök neki, így már csak a szobakulcsomat kell nekem adnod, és újra visszajöhetek a DH-sokhoz. – nevetett nagy könnyedén Mike. - Sajnálom Mike, nem tudom miről beszélsz. Libet nem mi fogtuk be, hanem Elissa hozta vissza a központba. Ő ápolta, most pedig ő lovagolja, és ő a lovasa. – pillantottam rám Angeli, és láttam rajta, hogy nem érti Mike szavait. - Dehát… ez lehetetlen… hiszen még csak alig pár hónap telt el… Liberty ez idő alatt senkihez nem került olyan közel, mint amennyire engem szeretett akkor. – tárta szét a karját értetlenül a fiú. Angeli már éppen azon volt, hogy elmagyarázza a dolgot Mike-nak, de én szólaltam meg előbb. - Van fogalmad róla, hogy milyen súlyos lelki sebeket szereztél Liberty-nek azzal, hogy itt hagytad őt? Megmutatta nekem azokat az időket… teljesen magába fordult, nem volt hajlandó enni, mozogni, majdnem hogy az életet is feladta. Csakis azért, mert te megrémültél a vizsgától, és annyira féltél a kudarctól, hogy elhajítottál magadtól mindent, amit fájt volna elveszíteni. Hosszú időmbe telt, hogy újra elérjem Liberty bizalmát, és azt hiszed, hogy most csak úgy idejössz, és benyújtod a kérvényedet a régi lovadra? Hát nagyon tévedsz. Liberty látni sem akar, én pedig nem teszem őt ki a te jelenlétednek. – morogtam dühösen. Mike azonban csak elnevette magát, majd visszafordult Angelihez. - Azta, hogy felvágták a kiscsaj száját. – kuncogott, Angeli viszont nem mosolygott vele együtt. - Sajnálom Elissa kikelését, de igazat beszélt. Liberty-vel már a vizsgát is lerakták, így nem áll sem módomban, sem szándékomban szétszakítani őket. Vannak még szabadon kóborló lovaink, ha… - kezdte el Angeli, de Mike az asztalra vágta az öklét, majd mérgesen kiviharzott az irodából. - Azt hiszem… megyek, és segítek Renée-nek és Nerinának díszíteni. – motyogtam, majd kifordultam az irodából, és futva indultam meg az istállók felé. *      *     *     * - Először a rokonaid… most Lib régi lovasa… Els, neked egy levágott nyúllábat kéne venni karácsonyra. Hátha az gyömöszölne beléd egy kis szerencsét. – nevetett Renée, majd hátra lépett, hogy megcsodálja a művét. A karácsony közeledtével Angeli egyre több mindent díszítetett fel velünk, és ma éppen a fedeles volt a soron. Geri és Jacob a díszítőanyagot szerezték – ami nagy valószínűséggel annyit jelentett, hogy az erdőben hógolyóznak, ahelyett, hogy fenyőágakat, tobozokat, és efféléket gyűjtenének - , Della és Jenna pedig lóval idehordták Angeli régi díszítő anyagokat tartalmazó dobozait. Renée volt a díszítés vezetője, ő ellenőrzött mindent, és mindenkit, bár számomra úgy tűnt, hogy inkább csak az én agyamat fárasztja. Nerina felettébb örült ennek – így végre nem szóltak bele a munkájába. - Ugyan már, ez nem balszerencse. Inkább csak… gyorsan túl leszek a legrosszabb ismerőseimen, még karácsony előtt. – vontam vállat, majd felakasztottam a fedeles ajtaja fölé a fagyöngyöt. Liberty mozdulatlanul állva hagyta, hogy a hátán egyensúlyozzak – mint már annyiszor, örültem, hogy lovamat ilyen széles háttal áldotta meg a sors. - Ezt hívják balszerencsének. – mondta Renée mindentudóan, és belebokszolt Lib oldalába. Lovam nyerítve lépett oldalra, én pedig majdnem leveszekedtem a hátáról. - Renée! Légy oly szíves, hogy nem próbálsz meg lelökni innen, nem szándékozom a karácsonyt az intenzíven tölteni! – förmedtem rá a lányra mérgesen, majd leguggoltam, és leugrottam lovam hátáról. Visszaadhatom? – kérlelt szépen Lib, é könyörgő tekintettel nézett rám. Hát, ha van ilyenre fölös energiád… - vontam meg a vállamat, de már előre mosolyogtam azon, hogy Liberty milyen csínyt eszelt ki. - Els, min mosolyogsz? Tudom, hogy elég vicces látvány lennél, összetört csontokkal karácsony estén az… Hé! Liberty! Adod vissza! Te átokfajzat, tönkretetted a munkámat! – kiáltott fel Renée, mikor Liberty letépte a díszítés egy részét, és nyerítve vágtázott vele körbe a pályán. Renée a fekete csínytevő után eredt, Nerina, Xamira, Diavolo és én pedig a pálya szélénél álltunk, és az egymást kergető versenyzőkön nevettünk. *      *     *     * Estefelé Liberty boxában ültem, és anyu régi rajzfüzetébe rajzolgattam. Az ő képei sokkal élethűbbek voltak – Blance, Hókristály, Zafír és Tornádó szinte majd kiugrottak a lapokról, olyan elevenen néztek ki. Még Szelídről is találtam egy régi rajzot benne – egymás mellett álltunk, a díjlovas pályán, én, kis négyéves kislányként átölelve fogtam a póni nyakát. Remélem, nem bánod, hogy Mike elment. – szóltam hirtelen Liberty-hez. Ménem felkapta a fejét, majd rám pillantott. Tudod jól, hogy nem bánom. Nem akarom látni, sem most, sem máskor. – prüszkölte, majd tovább folytatta az evést. Biztos vagyok benne, hogy a maga módján még ma is szeret. Egyszerűen csak annyira félt attól, hogy el fog veszíteni, hogy inkább itt hagyott téged. Tudom, hogy ez bonyolult… - dobtam le a szalmába a könyvet, lovam pedig közelebb lépett. Nem Els, Mike gyáva volt. Ő nem szeretett eléggé ahhoz, hogy velem maradjon. Most már te vagy a gazdám, és egymáshoz tartozunk. Te bátrabb vagy, és jobban szeretsz annál, mint sem hogy félelemből itt hagyj. Mármint remélem. – horkantott, és az arcomhoz nyomta az orrát. Te kis butus. Soha sem foglak itt hagyni… - néztem rá mosolyogva, majd felálltam, és boldogan magamhoz öleltem. Nem fogom itt hagyni. Soha… Válasz: + 25 pont Jóváírtuk a pontokat!

2011.06.15. 19:07 Gica

Lélek toll A hétórás megbeszélt időpont ellenére én már négykor talpon voltam. Nem volt sok dolgom – este előkészítettem mindent, amit ma magammal akartam vinni, így fél ötig türelmetlenül forogtam az ágyamban. Végül aztán megkíméltem magamat, és gyors felöltözés után felkaptam a táskámat, és az ebédlő felé indultam, hogy készítsek pár szendvicset, és egy-két almát a túrára. Mire kiértem az istállóba, már Liberty is talpon volt. Lovam kedves horkantással köszöntött, mikor beléptem a boxába, és a vállamhoz nyomta a fejét. - Jó reggelt! – simogattam meg Liberty homlokát, majd ledobtam a táskát a földre, és elindultam, hogy kerítsek lovam számára egy kis meleg reggelit. ~ Jól aludtál? ~ kérdezte Lib, és szemével követte, ahogyan felmelegítettem a kásáját, és az etetőbe öntöttem. - Mondjuk. – hagytam rá lovamra, és nekiláttam, hogy lehúzzam róla a fölös port. Vakarót nem használtam – előre láthatóan egész nap a hidegben leszünk, így nem akartam a téli szőrzetét teljesen átfésülni. Kezemet végighúztam az előző vizsgán festett jeleken – a mostani próbától már nem tartottam annyira, mint előzőleg. ~ Valaki szintén korán kelő típus. ~ szólalt meg hirtelen Liberty, és a boxajtó felé pillantott. Hirtelen egy éber hang köszönt rám, és belépett a boxba. - Jó reggelt, Elissa! Micsoda korán fent vagy már! – üdvözölt Angeli, miközben éppen Liberty patáját kapartam. - Nem aludtam valami jó, így inkább neki láttam a készülődésnek. – mosolyogva Angelire pillantottam. - Hoztam neked valamit. Tudom, hogy ez már nem az az igazi első vizsga, de tudod, mennyire ragaszkodok a hagyományokhoz. – nyújtott át egy kis tartályt, és egy indián festékes vödröt. Átvettem a vödröt, majd kinyitottam – fehér festék volt benne. - De hiszen én már festettem jeleket Liberty-re. – pillantottam a csillogó piros vonalakra lovamon. - Azok a jelek az első vizsgán segítettek téged – most viszont egy másik szellemtől kell majd segítséget kérned. Úgyis van elég fölös időd – a kis tégelyben lévő indián olajjal le tudod dörzsölni Liberty-ről az előző festéket. Ezek a festékek elég speciálisak, és csak úgy maguktól nem jönnek le. – magyarázta el Angeli, és átnyújtott egy anyagdarabot. Kinyitottam a kisebbik tégelyt, majd belemártottam a szövetet az áttetsző olajba, és ledörzsöltem lovam fekete szőréről a festéket. Angeli-nek igaza volt – az olaj tökéletesen leoldotta a vörös csíkokat, és pár perc múlva lovam teljesen festékmentesen állt előttem. - Most pedig fess rá újakat. – bíztatott Angeli, én pedig nekiálltam, hogy újabb alakzatokat rajzoljak lovam szőrére a fehér színű festékkel. Húsz perc után büszkén léptem hátra lovam oldalától. Összességében meg voltam elégedve a munkámmal, és örömmel láttam, hogy a csillámló fehér festék sokkal jobban mutat Liberty éjfekete szőrén, mint a vörös. Sokat gondolkodtam, hogy mit fessek Liberty farára. A fekete és a fehér szín teljesen elütött egymásról, és Geri megjegyzése jutott eszembe, amit Xamirára, és a fekete kiscsikóra tett. Így hát lovam hátsóján végül egy Jing-Jang szimbólum lett. A lapockájára két, világítóan fehér, egymásba fonódó toll került. A pofáján gondolkoztam a legtöbbet. Nem akartam semmi bonyolultat. Végül egy fehér kört rajzoltam Lib bal szeme köré, majd a homloka felöli oldalon, fél körben végig pöttyöket raktam. - Szerintem nagyon jó lett. Így már sokkal inkább hasonlít egy Lélek tollal rendelkező lóhoz, mint előtte. – mosolygott elismerően Angeli, és visszavette a festékes vödröt, és az olajt. – Én most már megyek, sok szerencsét a vizsgához Els! És ne feledd: ne félj; remélj; és higgy! – búcsúzott el Angeli, majd kilépett a boxból, és elindult, vissza a központ felé. *     *     *     * - Kezdesz beletanulni az időbe. – dicsért meg Geri, mikor 7 órakor találkoztunk az istálló előtt. – Látom, Angeli már letámadott téged… remélem nem késleltetett, és mindent össze tudtál rakni. – pillantott az új, fehér festésekre lovamon. - Dehogy, már fél öt óta talpon vagyok, úgyhogy rengeteg időm volt. – nyugtattam meg edzőmet. - Örülök neki. – Geri megpaskolta Liberty nyakát, majd felém fordult. – Mivel már egyszer leraktad a vizsgát, így nincsen szükség arra, hogy újra a természetben táborozz. Ezúttal már itt megkapod a kapuról az információt. Emlékszel a szellemföldi szentélyre? Egy hasonló szentélyt kell megkeresned az Északi-kapunál. Ha sikerül, ki kell nyitnod a kaput – de vigyázz. A másik dimenzió most nem a múltatokat fogja mutatni, hanem a lehetséges jövőt. Csak tegyél úgy, mint az előző vizsgán, és a szellem meg fog jelenni, hogy odaadja a toll párját. – magyarázta el edzőm, és egy térképet nyújtott át. - Remélem, hogy sikerrel fogsz járni. Bízz meg Liberty-ben! Még mindig ez a kulcs, amivel túljuthatsz a dimenzión, hogy elnyerd a jutalmadat! – köszönt el Geri, majd megvárta, amíg felülök Lib-re. - És mi? Nekünk már esélyünk sincsen elköszönni Els-től? – szólalt meg hirtelen egy túlságosan éber hang az istállók felől, majd Renée, Nerina és Ever léptek ki a hideg levegőre. - Gondoltuk, felkaparjuk magunkat hajnalok hajnalán, hogy elbúcsúzzunk. – mosolygott Nerina, és szorosabbra húzta magán a pulóvert. Renéet azonban a hideg cseppet sem zavarta – lovam mellé lopakodott, és egy jó erőset bokszolt bele a combomba. - Sok szerencsét, és egybe érj vissza! Még nem fürdettelek meg elégszer! – figyelmeztetett komolyan a szőke lány, én pedig elnevettem magamat. - Ígérem. – mondtam, majd óvatosan megszorítottam Liberty oldalát, és kiügettünk a központ udvaráról. A jeges talaj miatt elég lassan tudtunk csak haladni, de mivel ismerős volt a terep, már nem kóborogtunk feleslegesen. Az út nagy részében csöndben lovagoltunk – néha vagy én, vagy Liberty feltett pár kérdést, de nem beszélgettünk sokáig. A csendes tájról a tegnap délutáni terep jutott eszembe – mikor megkérdeztem Liberty-t, hogy milyennek érzi az új tollát. - Szóval… hogy tetszik? – kérdeztem meg tőle, pár órával az után, hogy Geritől megkaptuk az új tollunkat. ~ Más, mint amilyen a tűz toll volt. Tudod… ~ kezdte, aztán elnémult. Liberty nyakára dőltem, majd vártam, hogy folytassa. ~ Régen, ha dühös, vagy ijedt voltál… sokkal jobban éreztem. Átvettem a hangulatodat. Most, amikor Gerivel a párbajokról beszélgettetek… éreztem, hogy féltél, de én mellette nyugodt tudtam maradni. ~ tudtam, hogy nehezére esik lovamnak, hogy szavakba öntse, amit érez, de így is megértettem. - Szóval most már nem fogsz ijedezni, mint én? – kérdeztem meg huncutul, Liberty pedig horkantott egyet. - Kíváncsi leszek majd a varázslatokra… meg a vizsgára is. Örülök a tollnak, de most igazán nincsen kedvem ebben a fagyos időben túrázni. – morogtam, bár már előre tudtam, hogy élvezni fogom. Egy kis kaland – már úgyis hiányoztak az izgalom dús napok. ~ Ugyan… simán teljesítjük a vizsgát. ~ prüszkölt bizakodva lovam, én pedig nevetve simítottam végig dús, téli szőrén. *     *     *     * A fagyott talaj miatt nem sokat vágtázhattunk, de így is, már négy óra körül az Északi-kapunál voltunk. Örültem, hogy ilyen gyorsan odaértünk – reméltem, hogy az éjszakát már újra a DH-ban tölthetjük. Az Északi-kaput szinte teljesen átláthatatlan köd vette körbe. Liberty lassan lépkedve közelítette meg a helyet, vigyázva, nehogy elbotoljon valamiben. - Merre lehet a szentély? – kérdeztem a szememet meresztve, de az orromnál előrébb semmit sem láttam. ~ Én azt hiszem, tudom. ~ prüszkölt Lib, majd ügetni kezdett az átláthatatlan ködben. - Vigyázz, el ne… - kezdtem, mire lovam megbotlott valamiben, én pedig ijedten kaptam el dús sörényét, hogy a hátán maradjak. ~ Azt hiszem, találtam valamit. ~ nyerített, és visszalépett két lépést. - Pontosan miben is botlottál meg? – csúsztam le a hátáról, majd tapogatózva előre léptem a ködben. Soha életemben nem voltam még ilyen sűrű ködben – úgy éreztem magam, mintha egy hóviharba keveredtem volna, és mindent fehérség borított volna körülöttem. ~ Nem biztos… de lehetséges… ~ Lib lassan követett, a kezeim pedig hirtelen egy tál alakú, faragott követ tapintottak. Közelebb léptem, és láttam, hogy sikerült – megtaláltuk a szentélyt, amit kerestünk. - És most? Hogyan tovább? – tettem fel a legfontosabb kérdést, majd ötlet nélkül bámultam a kőtálra. - Mit szólnál, ha beleraknánk a tollat? A tűzkőnél sikerült. – ötleteltem, de Lib prüszkölve megrázta a fejét. ~ Szerintem pont úgy lehet kinyitni a kaput, ahogyan a másik szentélynél is tettünk. ~ dobta fel Liberty a saját ötletét, én pedig elgondolkodtam rajta. - De most nincsen két tollunk. – emlékeztettem lovamat, ő azonban megrázta a fejét. - Emlékszel? Jacob és Della is ott voltak a Szellemföldön velünk, és nekik sem volt még két tolluk. Egy próbát megér. – bíztatott Lib, én pedig bólintottam. Felhúztam magam ménem hátára, majd egy pillanatig haboztam. Jobb kezemet a hófehér toll fölé tettem, majd végül behunytam a kezem, és hozzáérintettem. Az érzés hasonló volt, mint a régi tollunkkal. A levegő felforrósodott körülöttünk, és a toll egy vékony aurát képezett körülöttünk. Most azonban nem voltak lángok – hófehér, csillámló füst gomolygott körülöttünk. Az oltár fényleni kezdett – fehér fénysugár tört elő a tálból, majd a fénynyaláb gömböt képezett, és felemelkedett. Felénk közelített – az aura átengedte, végül pedig Liberty sörénye fölött megállt. A toll fehéren fénylett, ahogyan a kis fénygömb mellette lebegett. Most azonban már nem tétováztam. Kinyújtottam a kezemet, és hozzáérintettem a fénygömbhöz. Egy pillanatig nem történt semmi. Majd a kapu kitárult, és minden elsötétült. *     *     *     * Egy gyönyörű, fedett pályán találtam magamat, ahol lovak köröztek körbe, körbe. Megismertem magamat, az egyik sárga kancán ültem, aki kecsesen lépegetett alattam. - Tudom Els, hogy furcsa, de hozzá kell szoknod. Bízz meg egy kicsit Terrában, és ő is készségesebb lesz! – kiáltott a lányra Geri, a pálya közepéről. Az idősebb Els megpróbálta összeszedni magát, de végül leugrott a kancáról, és sírva az oldalának dőlt. - Nem megy Geri… értsd meg nem megy! Az én hibám… Liberty… az átkozott fehér toll miatt kellett elveszítenem! – zokogott a sárga kanca oldalába. Geri odasietett hozzá – a jövőbeli magamhoz – és a vállára tette a kezét. Els azonban lerázta magáról, és sírva rohant ki az épületből. A háttér elsötétült, és fák vettek körbe engem. Egy fekete ló vágtatott át az erdőn, egy eddig számomra ismeretlen tollal a sörényében. Ráismertem az én drága fekete lovamra – de meg kellett döbbennem, hogy milyen gyönyörű mén is lett belőle. Úgy tűnt, mintha centiket nőtt volna – izmai dagadtak a nyers erőtől, és fáradtság nélkül vágtatott a fák között. Csak álltam, és gyönyörködtem a látványban – csuklyás lovasa kedvesen átkarolta a mén nyakát, és halkan suttogott. - Egy ilyen kiváló ménnek nem volt szabad olyan lovassal lennie. Veled, gyönyörűségem, végre megszerezhettem a legerősebb tollat! – nevetett a végén vadul a férfi, majd lehúzta a csuklyáját. A sötétben semmi mást nem láttam, mint a győzelemtől csillogó szemeit. - Liberty, ne! – kiáltottam a képnek, de mikor lovam után kaptam, hirtelen minden a semmivé foszlott. Koncentrálj Els, a szépre! – behunytam a szemem, de közben új hangok értek el hozzám. Nem szabadott volna! Angeli pontosan tudta, hogy mi a jó neked! Elégedj meg a sárga kancával, Liberty-t soha többé nem láthatod! Ugyan Els, ez csak egy párbaj volt… és vesztettél. Elég! – befogtam a fülem, és minden egyes boldog percünket visszaidéztem Liberty-vel. Az első lovaglóóránkat, a legelső vizsgát, a Kanadai utat, mikor megkaptuk a másik tollat, a Szellemföldet, minden egyes közös élményt, a tengerparti túrát, az íjászkodást – mindent, amire csak emlékeztem. A hangok egyre elcsendesedtek, és végül minden elfeketedett. *     *     *     * A fény olyan hirtelen tört át a sötétségen, hogy hunyorognom kellett. Lovam újra mellettem állt – büszkén kihúzta magát, sörényében ott díszelgett a Lélek tolla. A fény egyre közelebb ért, és alakot formázott. Gyönyörűséges, hatalmas madár szállt le elénk, szárnyát széttárva, könnyedén érkezett a földre. Kétszer, sőt háromszor akkora lehetett, mint a tűz szelleme, és ezt a toll erejének tudtam be. - A vezér tollak egyikének birtoklása nagy felelősséggel jár. Azonban te példásan teljesítettél a vizsgán, és ezzel kiérdemelted a tollad párját. – a Lélek madarának hangja a világ legszebb dallamával zengte be a sötétséget. Hirtelen, a semmiből megjelent egy másik, hófehér toll, és puhán a kinyújtott tenyeremen landolt. Olyan gyönyörű volt, akár csak lovamé – hálásan pillantottam a madárra, majd a hajamba tűztem. - Sose felejtsétek el – kiváltság a Lélek tollat birtokolni, de nagy felelősség is. Mindig használjátok helyesen! – a szellem dallamos hangja beleveszett a sötétségbe, mi pedig Liberty-vel kiléptünk a fénybe. A hó erősen hullott, én pedig a szemem elé raktam a kezem, hogy valamennyit lássak a tájból. Az Air-hegycsúcs már ismerős terepnek számított, az előző vizsga miatt. - Liberty… itt vagy? – kérdeztem, mire hirtelen valami megérintette a vállamat. Ijedten ugrottam arrébb, de azonnal fel is lélegeztem, mikor megpillantottam a hatalmas, fekete lovat magam mellett. - Attól még, hogy te már nem ijedsz meg ilyenkor, nem kéne engem ijesztened. – dorgáltam meg kedvesen, majd felugrottam a hátára, és arcomat a sörényéhez közel hajtottam. ~ Megmondtam, hogy sikerülni fog. ~ lovam hangja egyszerre csengett öntelten, és mérhetetlenül boldogan. - Csak legyen máskor is igazad. – mosolyogtam én is, majd megszorítottam lovam oldalát, és a sűrű hófüggönyön keresztül elindultunk hazafelé. Válasz: Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont Jóváírtuk a pontokat!

2011.06.13. 19:07 Gica

Emlékek és Remények Beléptem az ebédlőbe, majd ledobtam az egyik székre a szürke laptopot. Renée, Ever, Geri, Della és Jenna felkapták a fejüket a csattanásra, és kérdően pillantottak rám. - Szerintem valaki ma bal lábbal kelt fel. – kuncogott Renée. Öntöttem magamnak egy pohár kávét, majd dühösen a lányra pillantottam. - Neked is jó reggelt Renée. – köszöntem a lánynak, majd lehajtottam a kávét, és felkaptam egy piros almát a tálból. - Els, valami gond van? – szólt utánam Ever, de én csak megráztam a fejem. Della és Jenna összenéztek, majd megvonták a vállukat. Én viszont nem vártam meg a további kérdéseket – felkaptam a laptopot, majd kiléptem a hideg, őszies levegőre, és becsaptam magam után az ajtót. ~ Jóreggelt! ~ köszönt vidám nyerítéssel Liberty, és kedvesen megbökte a vállamat. Az orra alá tartottam az almát, majd mikor elvette, elindultam a reggelijéért. ~ Els, mi az? Rossz kedved van? ~ prüszkölt lovam, én viszont nem válaszoltam. Beborítottam a reggelijét az etetőjébe, és nekiálltam, hogy lecsutakoljam a fekete mént. ~ Rám haragszol? ~ próbálkozott tovább Lib, de megráztam a fejem. ~ Nem, te nem tehetsz semmiről. ~ nyugtattam meg lovamat, majd felemeltem a mellső lábát, és kikapartam belőle a koszt. ~ Jó, akkor kire haragszol? Szívesen belemélyesztem másba is a fogamat, ha ártott neked… ~ ajánlotta kedvesen, de nem fogadtam el. ~ Nem számít. Ne is foglalkozz velem, majd kiheverem. Inkább gyere, edzésünk lesz. ~ paskoltam meg az oldalát, majd kinyitottam a boxajtót,és előre engedtem a termetes mént. *     *     *     * - Elissa, koncentrálj már! Liberty teljesen szétesik alattad! – kiáltott rám Geri, miközben körbe-körbe vágtáztunk a pályán. Lib összeszedetlenül dolgozott, én pedig elkalandoztam a gondolataimmal. - Bocs Geri. – mondtam, majd újra beugrattam lovamat, és rávezettem az egyik alacsony akadályra. Nehéz volt úgy lovagolni, hogy teljesen elzártam magamat Liberty-től, edzőm szerint viszont jót tesz, hogyha néha a segítségeket is használom, nem csak lovamtól várom el, hogy helyesen dolgozzon. Örültem neki, hogy ma ez a feladat – amióta csak Lib reggel megpillantott, azóta próbálja meg kiszedni belőlem, hogy mi is nyomaszt. Így legalább most egy kis ideig nem kell hallgatnom őt. - Na jó, figyelj, ennek így nincsen semmi értelme. Vedd fel lépésbe, és járasd le. Holnapra pedig kapd össze magad, nem szabad, hogy a hangulatod befolyásolja a lovaglásodat! – szólt rám Geri, majd átbújt a pálya kerítése alatt, és elindult az istálló felé. Liberty dühösen prüszkölt, én pedig elkeseredetten csúsztam le a hátáról. Visszavittem lovamat az istállóba, majd beültem a boxába, és újra végigolvastam a leveleket. Lib tüntetőleg hátat fordított nekem, és nem volt hajlandó szóba állni velem. Nem hibáztattam érte – jelenleg nem vagyok a legjobb beszélgető partner. Így hát inkább megnyitottam a levelet, amit reggel olvastam, és újra átfutottam – reménykedve, hátha nem is arról volt szó benne, amire én emlékeztem. Minden estre csalódnom kellett. Elissa, Tudom jól, hogy nem vagy hajlandó visszajönni Angliába, de úgy érzem nem helyes, hogy olyan messze vagy, és egyedül. Marcus és Én is egyetértünk abban, hogy az a lovasiskola, ahol jelenleg laksz, nem a legbiztonságosabb hely egy tizenéves lánynak. Az a ló nagyon vad, és kiszámíthatatlan, Marcus csúnya sebet szerzett miatta, és ki tudja, hogy veled mikor fog így viselkedni. Így hát, amint tudunk, beszélünk a gyermekvédelmisekkel, és megpróbáljuk elvenni a gyámságot a nagyapádtól. Kicsim, tudom, hogy most haragszol ránk, de csakis kizárólag Érted tesszük ezt! Meg kell értened, hogy neked itt van az otthonod. A szüleid sem akartak volna mást. Ha mindenképpen bentlakásos lovasiskolában akarsz tanulni, már kinéztünk neked itt egyet, Angliában. Nagyon szép hely, remek az oktatás, és Marcus már ki is választott egy fiatal telivért, akit magaddal vihetnél. Hókristály leszármazottja, így biztos, hogy nagyon tehetséges egy ló. Vigyázz magadra, kérlek, és tartsd távol magad attól a fekete szörnytől! Ha bármi bajod esik, lesz egy-két szavunk ahhoz a nőhöz! Csókol,         Alice és Marcus Végigolvastam a levelet, majd lecsuktam a laptop tetejét, és nekidőltem a boksz falának. Egyszerűen nem tudtam elhinni – a nagynénémék tényleg el akarnak szakítani innen, ahol végre megtaláltam azt a szerető környezetet, amire vágytam? Hát tényleg ennyire utálnak…? Liberty felkapta a fejét a laptop lecsukódására, majd dühösen felnyerített. ~ Elég a szomorkodásból. Öltözz fel, aztán kimegyünk lovagolni. Mutatok neked valamit. ~ prüszkölte, majd nyomatékosan megbökött. Döbbenten pillantottam lovamra – még sohasem kelt így ki magából. Végül azonban engedelmeskedtem neki, fölálltam a szalmából, és elindultam, hogy felvegyek valami meleg ruhát. *     *     *     * - Szóval… merre is megyünk? – kérdeztem, és körbepillantottam az ismeretlen tájon. Liberty azonban láthatóan otthon volt a terepen – szinte otthonosan mozgott az ösvényeken. ~ Mindjárt ott vagyunk. ~ horkantott, majd kilépett a fák közül. A távolban már látszódott a tenger, ahogyan a naplementében hullámzik. Minden csodaszép volt – a táj, a sziklák, a tenger. - Csodaszép. De pontosan hol vagyunk? – tekintettem körbe, Liberty pedig a sziklákhoz vágtatott. ~ Ez a déli Szigetcsúcs. Elég kedvelt hely volt régen a lovasok közt, de ma már nem sokan járnak erre. ~ lecsúsztam lovam oldalán, majd ámultan tekintettem körbe. - Tényleg nagyon szép. Olyan boldog hely. És csöndes. – próbáltam megfogalmazni a hely varázsát. ~ Megígértem, hogy mutatok valamit, hát most tessék. Pillants körbe, majd pedig csukd be a szemed. ~ mondta Lib, majd egy utolsó pillantást vetettem a sziklákra, és a naplemente fényében fürdő tengerre, majd hirtelen minden elsötétült. Már utaztam Liberty emlékeibe, így ismerős volt a helyzet. A Szigetcsúcsnál voltunk – egy gyönyörű, életerős pej kanca vágtázott a sekély vízben, mögötte pedig egy hatalmas, és csodaszép fekete mén. A két ló egymással versenyezve vágtatott a hullámzó tengerben, majd a mén utolérte a kancát, és együtt vágtattak tovább a vízben. ~ Ők voltak a szüleim. A fekete mén volt az akkori legerősebb ló a spanyol lovak között – ő volt a ménes vezérménje. A kanca az egyik legvadabb ló volt, akit az indiánok valaha is megszelídítettek. A mént végül befogták, és betörték. Csakis egyszer láttam az életemben, de Ő sohasem ismert fel. ~ lovam hangjában mérhetetlen szomorúság bujkált, ahogyan a két vágtázó lovat nézte. Majd a lovak eltűntek, és a kép megváltozott. Ezúttal egy fekete ló és lovasa ügettek a sekély vízben, lábukat hullámok mosták. Azonnal felismertem a fiatal Liberty-t, és a fiút, akit még egy régebbi emlékképben láttam. - Gyerünk Liberty, mutasd meg, milyen gyors vagy! – kiáltott a fiú, majd vágtára ösztökélte az alig kétéves csikót. A fiatal mén megnyújtotta a lépteit, majd szinte száguldott a vízben. Patáival felfröcskölte a meleg, nyári tengervizet, lovasa boldogan kurjantgatott a hátán. ~ Ő Mike, a régi lovasom. ~ mutatta be az emlékképben szereplő fiatal srácot Liberty. ~ Nem sokkal a vizsga előtt lehetünk, maximum egy-két hónappal. ~ prüszkölte lovam, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan tűnt el a kép a szemem elől. A következő emlék évekkel később lehetett. A fiatal csikó helyén most egy büszke, erős mén állt a sziklák között, lovasa köveket dobált bele a tengerbe. Mike ekkor már 16 év körül lehetett – egy, vagy inkább két évvel idősebb volt ekkor, mint az előző emlékben. - Végiggondoltam Liberty, és sajnálom. – dünnyögte magában a fiú, majd felállt, és behajította a tengerbe az utolsó kavicsot. A kis kődarab végigkacsázott a felszínen, majd eltűnt a hullámok között. A fiatalabb mén közelebb lépett, orrát gazdája vállához nyomta. ~ Miért? Mike, kérlek… ~ a mén elgyötört nyerítése visszhangzott a távolban. - Nagyon sajnálom. – suttogta a fiú, majd jobb kezével kihúzta a tollat a mén sörényéből. Liberty teste fellángolt, majd gyorsan ki is hunyt. A fiú elhajította a tollat, a kövek után – a tűztoll az óceánba esett, és lángolva merült el a habok között. Az emlék véget ért, és helyette egy újban találtam magam. A tűz előtti istállóban voltunk, Liberty az oldalán feküdt, és alig lélegzett. Angeli, Geri apja, és a lovasok a boxajtóban álltak, és a lovat nézték. - Fel kell állítanod Angeli, vagy különben elpusztul. A tüdeje nem bírja már sokáig. – a férfi komoly hangon fordult Angeli felé, ő pedig bólintott, és a mén fejéhez lépett. - Liberty, kérlek, állj, fel, ne csináld ezt! Gyere szépen… - könyörgött a lónak, de az eleresztette a füle mellett. Végül aztán, nagy nehezen felemelte a fejét, kitágult orrlyukakkal szagolt bele az őszi levegőbe, és kínkeservesen felnyerített. Majd, a nyerítés véget ért, és a fekete ló erőtlenül hanyatlott vissza a szalmára. Az istálló a semmivé foszlott, és a következő emlékben már egy sovány, fekete ló állt a legelőn. Szomorúan tekintgetett körbe, rogyadozó lábakkal lépegetett lassan, a tavaszi füvön. Hirtelen egy ismeretlen lovas jelent meg a karám szélénél, és átbújta a kerítés alatt, a fekete ménhez sétált. - Ugyan, gyere ide, te ördög! Ide nézz, Angeli mit küld neked! Egy gyönyörű, pirosló alma. Gyere szépen ide, edd meg! Ugyan Liberty, muszáj valamit enned! Ne légy ilyen csökönyös! – dorgálta meg a lovat, Liberty azonban nem harapott bele a gyümölcsbe. Orrával megtaszította az almát, az pedig legurulva a lány tenyerén, a sárba kötött ki. A fekete ló még egy utolsó pillantást vetett a kétlábú felé, majd erőtlenül tovaügetett. Liberty utolsó emléke már egyben az én emlékem is volt. A fekete ló a Kita-vulkán mellett állt, és a vörösen hömpölygő lávát nézte. A csend, és a nyugalom azonban hamar megtört, és egy vöröslő, tenyérnyi folt jelent mega távolban, ami egyre inkább közeledett. Egy szőke lány kapaszkodott fel a köveken, kezében a tűz tollal. A lány körül vörös aura fénylett, egész teste tűzben égett, ahogyan szemével a hozzá tartozó fekete ló után kutatott. ~ Így láttalak téged. Sokkal erősebb volt benned a főnix ereje, mint Mike-ban, vagy akármelyik más kétlábúban. De nem akartalak elfogadni. Nem akartam újra átélni, amit előzőleg – hogy megbízok valakiben, ő pedig eltűnik, és itt hagy engem. Még akkor is, ha nem ő akarja így. ~ Liberty szívszorító hangja egyre messzebbről szólt, majd elhalkult. A képek eltűntek, minden elsötétült, és pár másodperc múlva újra a Sziklacsúcson találtam magamat, egyedül a naplementében. - Liberty! Kérlek, ne csináld ez… Lib! – kiáltottam a mén után. Ijedten tekintgettem körbe, keresve magam mellett az ébenfekete mént. A tenger azonban csendes volt, és Liberty már messze járt. *     *     *     * - Angeli, beszélnünk kell. – léptem be korán reggel az irodába. Angeli felkapta a fejét az érkezésemre, de láthatóan nem bánta, hogy ilyen hirtelen rátörtem. - Már vártam, hogy mikor torpansz be, Els. Gondolom, te is megkaptad a saját leveledet a nagynénédtől. – húzott elő egy kézzel írt levelet a fiókból, és elém tette. - Igen, és emiatt is jöttem. Meg Liberty miatt. – nyögtem ki nagy nehezen lovam nevét, de Angeli nem hagyott szóhoz jutni. - Már telefonáltam a nagyapádnak, és megadta az angliai ügyvédetek számát. Őt is felhívtam, és biztosított róla, hogy nincs okod aggódni. Mivel nem te sérültél meg, ezért a nagynénédnek nincsen semmi a kezében, hogy el tudjon téged szakítani. Úgyhogy megnyugodhatsz. – mosolygott, és visszarakta a levelet a fiókba. - Szóval… nem kell visszamennem Angliába? – kérdeztem hitetlenkedve. - Természetesen nem, és ne hidd, hogy egyáltalán elengedtelek volna! Még a végén lemaradsz a második kurzusról, és Geri a nyakamat szedné, amiért az egyik tanítványával pótórákat kell majd vennie. – nevetett Angeli. - Viszont… akkor is lenne egy kis problémám. – mondtam, majd elmeséltem az egész történetet Angelinek arról, hogy Liberty mit mutatott nekem… *     *     *     * A sziklákon ültem, és a naplementében fürdő tengert néztem. Angeli tanácsára visszajöttem ide – ő biztos volt benne, hogy Liberty meg fogja még látogatni a helyet. Egy órát töltöttem azzal, hogy végigjártam a környéket, és lovam nevét kiáltoztam, de mindhiába. A fekete mén nem volt hajlandó tudomást venni rólam, vagy csak nem hallott meg. Azt hiszi, hogy cserbenhagytam. Már éppen feladni készültem a dolgot, mikor egy fekete árny lépett elő a fák közül. Tekintete a horizont kutatta – meg sem látta, hogy én ott vagyok. - Liberty! – kiáltottam lovamra, az pedig ijedten ugrott hátra a hirtelen hangra. ~ Els? ~ kérdezte meg hitetlenkedve, és mozdulatlanul állt, ameddig én felkapaszkodtam a sziklákon, és átöleltem vastag nyakát. - Tudod te, hogy mennyit aggódtam? Soha többé ne tedd ezt velem! Megértetted? Soha többé! – sírva borultam rá kedves lovam nyakára, azt pedig boldogan szorította fejét a hátamhoz. ~ Megígérem. ~ prüszkölt boldogan, majd kedvesen meghúzta az egyik hajszálamat, és ficánkolva vágtatott le a tengerhez. Elmosolyodtam, majd leugrottam a köveken, és lovam után futottam, majd felugorva a hátára, és együtt szeltük a hideg, őszi hőmérsékletű tengert. Nyugalmunk azonban nem tartott sokáig – hirtelen egy szürke kanca ütközött teljes erejéből az oldalunknak, én pedig ruhástól a térdig érő vízbe bukfenceztem. Alig sikerült kidugnom a fejemet, mire már kaptam a következő liter hideg vizet az arcomba. - Még mindig rossz kedve van kegyednek? – hallottam Renée csipkelődő hangját, majd mikor sikerült kinyitnom a szemem, megpillantottam a többieket is. Della, Jenna, Nerina, Shane és Jacob nevetve ültek lovaikon, és láthatóan nagyon jól szórakoztak azon, hogy megfürödtem az alig tíz fokos tengerben. Végül Jacob volt olyan kedves, hogy mellém ügetett, és kezét nyújtva álló helyzetbe húzott fel engem. - Ezt még nagyon megbánod! – néztem dühösen Renée-re. Hirtelen mindenki abbahagyta a nevetést, még Renée arcáról is lehervadt a mosoly. Azonban nem sokáig – lovam első kérésemre vágtatott el mellettem, és orrával akkorát taszított a szőke lányon, hogy oszlopként dőlt el a vízben. - Azt hiszem, én nyertem. – mosolyodtam el gonoszul, majd szaladni kezdtem a vízben. Nem sokáig jutottam – Renée megmarkolta a bokámat, és én is fejjel a vízbe zuhantam. Hamarosan elindult a vízi csata mindenki között – nem törődve a nyolc fokos levegővel, és a hideg tengervízzel. Liberty és Xamira egymást kergették, míg én a szürke kanca lovasával vívtam élet-halál harcot. A többiek nagyrészt lóháton, vagy a szerencsétlenek saját lábaikon öntögették-fröcskölték egymást. Della Nerinát próbálta meg a vízbe lökni, azonban Diavolo kitért Orion elől, és a lány a hirtelen fékezéstől azonnal a vízbe pottyant. Végül aztán Renée lemondott rólam – miután már csurom víz voltam – és Shane-re támadott. Én Jacobot rántottam le a lováról, mikor az kedvesen fel akart maga mögé húzni. Látni kellett volna azt a fancsali képet – de mindenki megnyugodhat, Jacob akkorát taszított rajtam, hogy vagy hat liter vizet is megittam, mire sikerült újra a felszínre evickélnem. Összesítve mindenki remekül érezte magát, de tíz perc után átfagyva menekültünk ki a partra. A tűztollat használva lovammal együtt hamar megszáradtunk, a többiek pedig amilyen gyorsan csak tudtak, a központ felé vették az irányt. Mi hátul maradtunk, sereghajtóként – az egyetlen páros, akik a fürdőzést végül szárazon ”úszták meg”. ~ Örülök, hogy itt vagy. ~ prüszkölte Liberty, miközben hazafelé ügettünk. Fejét felvetve lépegetett kecsesen az ösvényen, és láthatóan sokkal felszabadultabb volt, mint előtte. - Soha nem foglak itt hagyni. Ezt ne felejtsd el. – suttogtam, majd vágtába ugrattam termetes lovamat, és a kihalt erdei ösvényen száguldottunk haza. Arra a helyre, amit mind a ketten az otthonunknak tekintettünk. Válasz: Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont Jóváírtuk a pontokat!

2011.06.11. 10:52 Gica

Látogatók Arra ébredtem, hogy valaki erősen rázogat. Kinyitottam a szemem, és hunyorogva néztem szembe szőke támadómmal. - Az isten szerelmére Renée, tudom, hogy meg akarsz gyilkolni, de ehhez még nekem is túl korán van… - mondtam álmosan, majd a másik oldalamra fordultam, és a fejemre húztam a takarót. - Oké, tudom, hogy nem a világ másik felére utaztunk, de azért ennél kedvesebb fogadtatásra számítottam. – szólalt meg egy vékonyka hang, én pedig olyan gyorsan ültem fel, hogy szinte beleszédültem. - Lucy? Te meg mit keresel itt? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel, mire unokatesóm csak elmosolyodott. - Ugyan, hisz Anyu írta, hogy lehet, hogy meglátogatunk. És mivel az egyik lovászunk vállalta, hogy pár napra vigyáz a lovakra, így el tudtunk jönni… gyerünk Els, kelj föl, Anyuék is látni akarnak! Amúgy tök szép ez a hely, miért nem mesélted, hogy most egy bentlakásos lovasiskolában laksz? Én biztosan szívesen jönnék egy ilyen helyre, hisz itt minden olyan szép, és… - hadarta Lucy a szokásos hülyeségeit, míg én gyorsan felöltöztem, és rendbe raktam magam. - Alice és Marcus merre vannak? – kérdeztem a lánytól, mire ő csak megvonta a vállát. - Nem tudom, amikor utoljára láttam őket, akkor Annie-val beszélgettek… nem is… Angeli? Na, szóval azzal a furcsa nővel, aki köszöntött minket, ő mondta meg, hogy melyik szobába talállak meg… micsoda hétalvó lett belőled! Pedig régen alig aludtál valamit. Mármint, amikor velünk voltál az után, tudod, a szüleid, na, szóval akkor alig aludtál valamit, de hát tudom én, hogy változnak az emberek, csak… - LUCY! Kérlek, vegyél levegőt, és maradj egy kicsit csendben! – fordultam a lány felé, mire ő csak legyintett. - Szerintem egy kávé most jól jönne neked, amilyen morcos vagy. Lehetnél kicsit kedvesebb, végül is nem minden nap repül át az ember az óceán felett, szóval… - hadarta, én pedig már a fejemet fogtam tőle. - Esküszöm, ezek után hálás leszek a sorsnak Renée-ért… - morogtam, és kiviharzottam az ajtón. *          *          *          * - Igen, tényleg gyönyörű birtok, még nem voltam sokat ilyen szép helyen. – pillantott körbe nagynéném, miközben Angeli a hely történetét mesélte. Marcus mögötte zsebre tett kézzel állt, és a fali festményeket nézegette. - Szia Alice! Marcus! – üdvözöltem őket, mikor beléptem a társalgóba. Alice arca felragyogott, mikor megpillantott, és azonnal hozzám rohant. - Jajj Els, úgy hiányoztál! Miért nem írtál? Annyira aggódtunk érted! Legalább elmesélhetted volna, hogy egy ilyen gyönyörű helyen laksz! Angeli mesélt már a lovadról, szívesen megnéznénk! – szorított magához nagynéném, úgy, hogy még levegőt sem kaptam. - Alice… megfulladok! – nyögtem, majd kibújtam az öleléséből, és megigazítottam a hajam. - Micsoda tollad van Els, nagyon jól néz ki! A napfényben szinte lángra kap! – pillantott Marcus a tűztollra, én pedig bólintottam, majd gyorsan el akartam terelni a témát a tollról, de Angeli addigra már megszólalt. - Ez a toll párja annak a tollnak, ami Elissa lovának a sörényében van. A tollakat a nagy szellemek ajándékozták nekik a vizsgán. Hamarosan pedig a varázslást is elkezdik, ugye? – mosolygott rám Angeli, én viszont a legszívesebben elhúztam volna a csíkot. Angeli, miért tetted ezt velem…? - Nem is mondtad, hogy bűvészkedni is tanultok… - kuncogott Lucy, de Angeli csak megrázta a fejét. - Nem, ez nem bűvészkedés, hanem igazi varázslás. A mi lovaink szent példányok, még a régi spanyol hódítók hozták ide őket. Az indián szellemek ezekkel a tollakkal adtak nekik varázserőt. – magyarázta Angeli, nagynénémék pedig furcsán néztek rá. - Megmondtam, hogy nincs teljesen észnél… - súgta nekem Lucy, én pedig nagyot sóhajtottam. Miután mindenki túltette magát a varázslós-dolgon, rokonaim kikísértek az istállókhoz. Nagybátyám már nagyon várta, hogy megismerkedjen az én drágaságommal, de láthatóan nagyon letörte a dolog, hogy ”csak” egy spanyol lóról van szó. - Azt hittem, itt is telivéreken lovagoltok. A spanyol lovak mennyire strapabíróak? Nem nagyon találkoztam még velük versenyeken, bár aztán lehetnek köztük is gyönyörű példányok… - motyogott magában, én pedig szép lassan arra a szintre kerültem, hogy menten nekik esem. Hogy az én drágaságom csak egy közönséges ló? Többet ér az összes díjnyertes tenyészménnél, amiket tartanak… ~ Kérhetek egy szívességet? Ma hozd a tüzesebb formádat. ~ kértem a mént, mikor beléptünk az istállóba. ~ Örömmel. ~ mondta Liberty, és már messziről hallottam lovam nyerítését. - Tényleg szép lovak. – jegyezte meg Alice, olyan hangon, mikor néhány rosszabb díjugró ménről kérik ki a véleményét. - Ő itt Zarándok, Ever lova… Diavolo, Rina lova… Xamira, Renée lova, ő az akivel összetévesztettelek… és végül ő az én drágaságom, Liberty. – mutattam be az éjfekete lovat. Liberty kidugta csinos fejét, majd megfeszített nyakkal, idegesen prüszkölve fogadta a látogatókat. ~ Elég vad? ~ hallottam, ahogyan magába boldogan prüszköl, én pedig majdnem elkuncogtam magam. ~ Ugyan, tudsz te ennél vérszomjasabb is lenni! ~ néztem rá kihívóan, mire ő sunyítva dugta még előrébb a fejét. - Huh, elég tüzes ló. Biztos vagy benne, hogy elbírsz vele? – kérdezte tőlem Marcus, én pedig bólintottam. - Gyerekjáték. Könnyedén lehet lovagolni, és irányítani. Sokkal ügyesebb és okosabb ló, mint akikkel eddig találkoztam. Beleértve Blance-t és Hókristályt is. – mondtam, majd vártam, hogy megemésszék a hallottakat. Tudtam, hogy Marcus nagyon büszke Hókristályra – én magam lovagoltam be apu segítségével két évvel ezelőtt, és anyuék halála után Alice-ék birtokára került. Azóta ő a legnagyobb büszkeségük, tenyészménként is kiválóan szuperál, és pontosan tudtam, hogy gyenge pontot találtam. Megmutatom nekik, milyen egy igazi szívós spanyol ló! - Szívesen megnéznénk, ahogyan lovagolsz. Nem nyergelnéd fel? – kérte Alice kedvesen, én pedig beleegyeztem. - Semmi akadálya. Na, gyere kincsem. – paskoltam meg a láthatóan dühös lovat, majd beléptem hozzá, és lecsatoltam róla a takarót. Tegnap este leápoltam, így most csak gyorsan ellenőriztem a lábait, majd kinyitottam a boxajtót, és kihívtam magam után a lovat. - Els, vezetőszár? – kérdezte döbbenten nagybátyám, én viszont csak megráztam a fejem. - Ugyan minek? – pillantottam rá, majd Lib-bel az oldalamon a pálya felé vettük az irányt. - Ti kint a pályán nyergeltek? – kérdezte meg Alice, mikor behívtam Lib-et a pálya közepére. - Nem, mi nem nyeregben lovagolunk. Az indiánok nem használtak nyerget. – magyaráztam el, majd felültem lovam széles hátára. - Legalább kobakot vegyél, a nyakadat fogod törni! – mondta aggodalmasan Alice, de ellenkezően megráztam a fejem. - Nincs szükségem kobakra. – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, és megmarkoltam Lib sörényét. - Fogadok, hogy tíz perc múlva a földön fogsz kikötni. – mondta Marcus, és magabiztosan rám pillantott. Már azon voltam, hogy visszavágok valami csípőssel – hogy egy igazi lovasnak a nyereg és a kantár csak kellék, mikor hirtelen egy hang szólalt meg az istálló felől. - Állom a fogadást. Elissa az én tanítványom, szóval az én nevemen esne folt, ha a kisasszony a földön kötne ki a vizsga után. – nézett rám Geri, én pedig mosolyogva bólintottam. - Alice, Marcus, Lucy – ő itt Geri Buthler, az edzőnk. Geri, ő Alice, anyám testvére, valamint a férje, és a lánya. – mutattam be őket egymásnak. ~ Most arra fogadtak, hogy le foglak-e dobni? ~ kérdezte Lib, én pedig mosolyogva bólintottak. ~ Igen, szóval ne okozz csalódást, mert Geri agyonüt, ha veszít! ~ elképzeltem, ahogyan Geri egy nagy vödör jéghideg vízzel kerget, Lib pedig felnyerített. - Na, indulás! – szólt rám Geri, és a korlátnak támaszkodva osztotta az utasításait. Az edzés hosszúra sikeredett, Lib pedig a kérésemre össze-vissza dobálta magát, bár a nagyobb húzásai előtt mindig jelzett, hogy kapaszkodjak. Geri néha morcosan figyelte lovam rendetlenkedését, de én csak mosolyogtam továbbra is. Az ugratások hibátlanul sikeredtek, Marcus pedig döbbenten figyelte a kontrolálható vadlovat. Néha muszáj volt elmosolyodnom az arcukon, de azért megpróbáltam odakoncentrálni lovamra, nehogy az egyik csínyje miatt a végén még a földön kössek ki. Az egyórás edzés után kimelegedve léptettem le lovamat. Természetesen azonban Liberty egy cseppet sem fáradt ki – tovább szórakozott alattam, néha nagyot nyerítve rúgott ki a kerítés felé. - Azt hiszem, igazad volt. – vallotta be kelletlenül Marcus, Geri pedig önelégülten elmosolyodott. ~ Megúszom a fürdést. ~ nevettem, Lib pedig kedvesen megbökött. ~ Igen, nagyon hálás vagyok neked, majd este kapsz almát! ~ ígértem meg neki, lovam pedig boldogan horkantott. Amíg én Liberty-t csutakoltam, Alice és Lucy Gerivel beszélgettek. Marcus azonban láthatóan nem rajongott az edzőmért – inkább utánam jött az istállóba. - Tudod Els, Alice-szel sokat beszélgettünk, és arra gondoltunk, hogy jobb lenne neked, ha visszajönnél Angliába. Nagyapád már öreg, és nem fog sokáig élni, és biztos vagyok benne, hogy jobban éreznéd magad a régi helyen. Újra elkezdhetnél versenyezni – Hókristály is nagyon hiányol, biztosan szívesen látna téged. – győzködött, de én unottan ráztam a fejem. - Nem Marcus, nem akarok visszamenni. Már ezerszer elmondtam. Nagyapa pedig még nem olyan öreg, és kevesebb, mint két év múlva már hivatalosan is nagykorú leszek. – mondtam komoran, és újra végighúztam a fésűt Liberty sörényébe. - És a versenyzés? Minden álmod az volt, hogy díjugrató versenyeket fogsz nyerni, és ezzel a lóval nem sok esélyed van erre… - magyarázta nagybátyám, én viszont lemerevedtem. Ezzel a lóval? - Nehogy újra megismételd, amit mondtál. – szűrtem a fogaim között, és a férfi felé fordultam. - Ugyan Els, neked is el kell fogadnod, hogy a kis vadóc spanyol lovad nem sokat ér a díjnyertes telivérek ellen. Még labdába sem rúghat egy erősebb szintű versenyen. – nézett komolyan a szemembe, én viszont kezdtem elveszíteni a türelmemet. - Liberty sokkal többet ér, mint bármelyik agyontenyésztett csontkollekció. – szinte már remegtem dühömben, ahogyan kiejtettem a szavakat. Liberty idegesen toporgott, átérezve a dühömet. - Elissa, ne beszélj hülyeségeket! Legalább fogadd el az igazságot – a te Liberty-d biztos nagyon aranyos hobbiló, de Hókristály könnyedén a porba taposná. A spanyol lovak szívósak, de nem igazán valók semmire se… - rázta meg lemondóan a fejét. ~ Elég! ~ sikítottam magamba némán, majd megkapaszkodtam Liberty sörényébe, hátha így féken tudom tartani magam. Lovam azonban nem így gondolta – sunyítva fölnyerített, majd előre ugrott, és hatalmas fogait nagybátyám kezébe mélyesztette. - Liberty! – kiáltottam, mire lovam elengedte Marcus karját. A férfi a fájdalomtól némán szorította magához a kezét, és dühösen méregette lovamat. - Látod? És méghozzá egy vadállat is! A helyedben alaposan rendbe tenném, én nem engedném, hogy bármelyik lovam is így viselkedjen! – mondta dühösen, és a karját kezdte vizsgálgatni. - Nem Marcus, a ti lovaitok közül egyik sem hasonlít az én gyönyörűségemre. Hókristály a falnak is nekimenne, ha arra irányítanád. Liberty helyesen cselekedett – érthetően a tudtodra adta, amit nem akartál megérteni. Soha nem megyek vissza Angliába! Megértetted? Soha! – kiabáltam, majd mikor nagybátyám sértetten elhúzta a csíkot sírva borultam robosztus ménem nyakába. *          *          *          * - Idenézz őzvadász! Ennek a szerencsétlen hercegnőnek hozhatnál egy kecses kis őzikét, hogy megvigasztalódjon! – dugta át Renée a fejét a boxajtó felett. - Kérlek Renée, kímélj meg magadtól. Mára már elég horror volt az életemben. – mondtam szomorúan, de Renée csak nem akadt le rólam, és Shane-nel az oldalán belépett a boxba. - Ugyan már, mi a fenén keseregsz? Liberty itt van, és láthatóan még egészbe. Geri egész nap mosolyogva járkál körbe, és az edzésedet dicséri. És a rokonaid is eltűntek már, szóval tényleg nem tudom megérteni mitől vagy ennyire rossz hangulatban. – sorolta fel Renée, Shane pedig felvont tekintettel nézett rám. - Ó, szóval te ismerted azt a pasast… Marcust, ugye? Nem rég viharzottak el innen, miután jól megmondták a magukét Angeli-nek. Amúgy most téged keres. – mondta a fiú, én pedig eltűrtem egy hajszálat a szemem elől. - Biztos szép dolgokat vágtak Angeli fejéhez… na, de jó, most még ennek is én iszom a levét. – szomorkodtam, de Renée nem hagyta, hogy tovább sajnáljam magamat. - Mit szólnál egy terephez? Szépen megkérjük sövénybúvár barátunkat, és lehet hogy fog neked egy őzet. Bár, ha most őzre akar majd vadászni, a fejemet teszem rá, hogy egy ló kerül az útjába… - kuncogott Renée, Shane pedig oldalba bökte. - Végül is… miért ne? Csak előbb még megkeresem Angelit. – mondtam, majd egy gyors puszit nyomtam még Lib orrára, és kiléptem a boxból. Angelire az udvaron akadtam rá – láthatóan nagyon keresett valakit, és mikor megpillantott, odasietett hozzám. - Elissa, figyelj… - kezdte, de én gyorsan közbe vágtam. - Kérlek, bocsásd meg azt, ahogyan Alice és Marcus viselkedtek. Csakis kizárólag én vagyok az oka, és tudom, nem volt szép, ahogyan viselkedtem velük, de Lib nem tehet semmiről! Persze, tudom, hogy megharapta Marcus-t, de csakis azért tette, mert kiborultam. És természetesen vállalom a felelősséget az egész miatt, és ígérem, hogy mostantól semmi hasonló nem fog történni… - hadartam, de Angeli elkapta a vállamat, és óvatosan megrázott. - Els, ide figyelnél rám egy percre? – kérdezte, én pedig bólintottam, és vártam, hogy mit fog mondani. - Sarah-nak és nekem lenne egy kis dolgunk este a városban, és azt akartam kérdezni, hogy nem vigyáznál kicsit Phil-re? Két óra múlva indulunk, és szerintem egy óra alatt meg is fordulunk gyorsan, szóval nem kell hosszú ideig ráfigyelned. Különben is, Lib majd eljátszik vele. - Szóval akkor… nem haragszol? – kérdeztem meg, és reménykedtem, hogy a válasz nem lesz. - Nem, Geri hallotta, hogy miket vágott hozzád a nagybátyád, és ő Liberty helyében agyontaposta volna. Szóval, azt hiszem, a férfi könnyedén megúszta a dolgot. – nevetett Angeli, én pedig felszabadultan mosolyodtam el. - Köszönöm. Nem tudom, mi ütött belé, de végül is örülök, hogy Marcus megkapta a magáét. – mondtam, majd siettem visszafele, hogy Renée-vel, és őzvadász barátjával terepezzünk egyet. *          *          *          * - Odanézz! Valami mozog a bokorban! – kiáltotta Renée, majd megpróbálta elfojtani a nevetését. - Nem dőlök be újra. – morgott Shane, és esze ágában sem volt újra Renée fantáziája után eredni. - Ugyan már, eddig még semmit nem kaptál el! Ez így olyan unalmas! Vigyázz, mert a végén még fekete ördögünk megmutatja éles fogait!– szakadt Sam hátán a lány, én pedig mérgesen oldalba böktem. - Liberty nem bánt senkit, aki nem idegesít fel engem. – mondtam komolyan, és megpaskoltam lovam oldalát. ~ Angeli nagyon haragszik rád? ~ kérdezte Lib, én pedig megráztam a fejem. ~ Nem, nem haragszik rám, és rád se. Geri kihúzott minket a gödörből. ~ gyorsan lepörgettem a szemem előtt, ahogyan Geri az istálló folyosóján áll, és mindent hall, Liberty pedig megértve a dolgot, prüszkölve bólintott. - Els, itt vagy? Tudom, hogy tök érdekes dolog Liberty-vel beszélgetni, de hahó, mi is itt vagyunk!  - integetett Renée a szemem előtt. - Ne csináld már! Most mindenki hirtelen Els-nek hív? Nem maradhatnánk az Elissa-nál? – kérleltem könyörgő szemekkel, de Renée csak sötéten elvigyorodott. - Csak szeretnéd! – mondta halál komolyan. - Bocs, hogy közbe szólok, de én ott megakadtam, hogy Elissa a lovával beszélget…? – nézett Renée-re Shane döbbenten, a lány pedig egy jól láthatót bólintott. - Els és vérszomjas fenevada átmentek a vizsgán, és így már tudnak beszélgetni egymással. – magyarázta Renée unott hangon, várva, hogy a fiúnak mikor fog leesni a dolog. - Ez csak nekem tűnik lehetetlen dolognak? – kérdezte, én pedig elnevettem magam. - Tudod, egyrészt nagyon furcsa dolog.... másrészt pedig… varázslatos. – fejeztem ki elég értelmetlenül magam. Liberty helyeslően felnyerített, mi hárman pedig nevetve ugrattuk lovainkat vágtába. Válasz: Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont Jóváírtuk a pontokat!

2011.06.08. 22:09 Gica

Lókristályok A farkas lassan felém közelített. Ajkait felhúzta, torkát dühös vicsorgás hagyta el. Egész teste megfeszült, ahogyan lépésről lépésre közeledett felém. Megpróbáltam hátrébb csúszni – tekintetemmel Liberty-t kerestem a távolban. Meg is találtam – a hatalmas, ébenfekete ló mozdulatlanul feküdt a földön. Nyakán egy hatalmas harapásnyom éktelenkedett, több vérző seb borította az oldalát. Ahogyan a ragadozó közelített észrevettem véres állkapcsát. Csak döbbenten ültem ott, várva, hogy lovam újra megmozduljon. Végül azonban a farkas megunta a játékot, és habozás nélkül nekem ugrott… Zihálva ültem fel az ágyon, és ijedten tekintettem körbe a kicsiny szobában. Megnyugvással töltött el a gondolat, hogy csak álmodtam – ha nem is az egészet, de a lényeg, hogy lovam él, és már jobban van. Hátratűrtem a hajamat az arcomból, majd lerúgtam a takarót magamról, és felálltam. Magamra kaptam egy ujjatlant, majd rá egy vastag, szürke pulóvert – amit tegnap, a kis kiruccanáson viseltem, az felejtős, szerintem menthetetlen – majd beleugrottam a lovaglónadrágomba, és a csizmámba, és egy gyors tükörbenézés után elindultam lefele az istállókhoz. Egyre érezhetőbb volt a tél közeledte. Angliában ilyenkor már általában 0 fok környékén volt a levegő, és ameddig a szem ellátott, mindent köd borított. Itt sokkal jobb a helyzet – attól eltekintve, hogy nincsen túl meleg, szinte mindig szikrázó a napsütés. Liberty-ért nem aggódtam túlságosan – Sarah már tegnap megnézte, és ellátta a lovamat. - Szóval… megtudhatnám, hogy pontosan merre is csavarogtatok? – kérdezte dühösen Angeli, miközben Sarah éppen Liberty oldalát kötözte be. - Oriont megriasztotta valami, és meg akartuk nézni, hogy pontosan mi is volt az. A farkasos incidens után pedig megpróbáltunk kikeveredni az erdőből. A kanyonnál pedig elfajultak a dolgok. – foglaltam össze röviden az eseményeket Angelinek. - Nem volt valami ésszerű ötlet. – szólt közbe Sarah, de Angeli egy dühös nézéssel letorkolta. - Els, tudom, hogy nem tilthatom meg nektek, hogy a környéken lovagoljatok, de jobban örülnék, ha az ösvényeken maradnátok. És hétre mindenképp vissza kell érnetek, értitek? Orion pedig nem a ti felelősségetek, Della dolga, hogy elrendezze a lovát. Liberty értékes, és nem akarom megkockáztatni, hogy elveszítsük. – fogalmazott homályosan Angeli, én pedig értetlenül néztem rá. - Hogy érted, hogy elveszítsük? Nem hinném, hogy egy egész farkas falka rejtőzne a Grand-erdőben, hogy lecsapjon ránk… - vontam meg a vállam, de Angeli nem vette ilyen könnyedén. - Vannak ott rosszabb dolgok is, mint a vadállatok. Csak bízz meg bennem – Lib kedvéért ne kódorogjatok kihalt helyeken. És ez a többi lovasra, és középosztályosra is vonatkozik. – mondta komolyan a nő, majd még egyszer Liberty-re pillantott, és kisietett az istállóból. - Angeli eléggé túldramatizálja a dolgot. Nem tudom, hogy miért nem mesél nektek el semmit, de ez az ő dolga, nem szólok bele. – motyogott magában Sarah, majd még egyszer megigazította a kötést, és kiment az istállóból. ~ Itt valami nincsen rendjén. ~ néztem Lib gyönyörű, fekete szemeibe. ~ Pedig ez még csak a szokásos helyzet. ~ prüszkölt a mén fáradtan, majd lefeküdt a szalmára. Egyre nagyobb furcsaságok történnek a DH-ban, nap mint nap. Így hát, szinte már meg sem lepődtem, mikor belépve az istállóba a teljesen egészséges Liberty-vel találtam szembe magam. - Veled meg mi történt? Biztos vagyok benne, hogy Sarah nagyon jó doki, de ez már tőle is túlzás… - léptem be a boxba, majd alaposan végignéztem lovam oldalán. ~ Nem Sarah műve. Ezt nézd! ~ bökött orrával a nyakában függő, kis kristályra, ami a fényben ezüstösen csillogott. - Ez meg micsoda? - kérdeztem, majd lovam nyaka mellé léptem, és megfogtam a kristályt. ~ Geri hozta reggel, és az összes középosztályos lónak a nyakába akasztott egyet. Szép, mi? És hasznos darab is. ~ pillantott az oldala felé. Lovamnak igaza volt – a sebek úgy néztek ki, mintha legalább már egy hete kezelve lettek volna. Még jócskán nem volt tökéletes, de Liberty láthatóan már ennyivel is megelégedett. - Szép darab. De mi ez? Gyógyító-kő? Esetleg valami más? – forgattam meg a kezemben. ~ Ez egy lókristály. Megnöveli a lovak kitartását, ezáltal sokkal tovább tudunk dolgozni, anélkül, hogy kimerülnénk. A gyógyulásban is segít, hiszen erősít minket. Nem rossz, de esküszöm, hogy kezdem úgy érezni magam, mint egy kanca. ~ prüszkölt megvetően, és a különböző festésekre pillantott. - Áh, pedig gondolkoztam, hogy vörösre melíroztatom a sörényedet… - ugrattam lovamat, aki erre mérgesen hátracsapta a fülét, és megvetően horkantott. ~ Ha megpróbálod… ~ nyerített, nekem pedig nevetnem kellett rajta. - Göndör sörény? Rózsaszín takaró, és fásli… ilyesmik? – cukkoltam tovább, mire Liberty akkorát taszított rajtam, hogy nevetve dőltem bele a szalmába. - Jó, rendben, megértettem! – mosolyogtam. – Gyere, te vadállat, menjünk ki lovagolni! – álltam föl, majd kinyitottam a boxajtót, és előreengedtem nem kicsit sértődött ménemet. Sarah legutóbb félbeszakította az edzésünket, így ma ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk. A bemelegítés után felállítottam pár kettes akadályt, majd leszálltam a ménről, és a legelején egyedül ugrattam. Örültem neki, hogy így döntöttem – ha véletlenül nem jól jött ki az első ugrás, a második előtt Lib olyan hirtelen befékezett, hogy biztos, hogy röpültem volna róla. - Ne, ne így! – állítottam meg lovamat, mikor már vagy hatodszorra fékezte le magát. – Figyelj, ha túl hosszú lesz az ugrás, azonnal ugorj rá a másodikra. Ha túl rövid, akkor iktass be egy második, rövidebb vágtaugrást, és utána ugorj. – mondtam, majd megkértem, hogy újra próbálja meg. Liberty keményen koncentrált, én pedig türelmesen oktattam, hogy mit, hogyan csináljon. Az akadályok egyre bonyolultabbak és nehezebben átugrathatóak lettek, azonban lovam hamar ráérzett az ugratásra, és a végén már maga döntötte el, hogy hol kell nyújtani, hol kell rövidíteni a lépéseket. Nem dolgoztunk sokáig, nem akartam nagyon megerőltetni az oldalát, de minden esetre élveztem az edzést. Lib-nek kifejezetten van érzéke az ugratáshoz, bár nem egyszerű feladat rávenni lovamat, hogy ne csak esztelenül rohanjon rá az akadályokra. Délután terepezni voltunk – egyrészt a kicsit tűrhetőbb idő, másrészt pedig a bébiszitterkedés miatt. Nem tudom, hogy így kire hárult a csodás feladat, de minden esetre örültem, hogy nem rám. ~ Azért néha már Phil-ből is sok. ~ húztam a számat, de Liberty nem értett velem egyet. ~ Aranyos gyerek. Szerintem egyáltalán nem is idegesítő. ~ Lib prüszkölve ellenkezett nekem. ~ Hát, én nem fogok rá vigyázni… ~ vontam meg a vállamat, majd lábammal megszorítottam lovam oldalát, és vágtába ugrattam a testes mént. Álmaimat a mobilom csörgése szakította szét. Álmosan könyököltem fel, majd felnyomtam a villanyt, és a fülemhez emeltem a telefont. - Helló. – szóltam bele kicsit sem éber hangon a készülékbe, remélve, hogy tényleg komoly dologról van szó. Ha csak Renée az, mert nem tud aludni, hát holnap olyat kap, hogy… - Jesszus Lis, olyan régen nem hallottam a hangodat! Nem igaz, hogy fel kell hogy hívjalak, hogy egyáltalán szóba állj velem! Tudod, mennyibe kerül egy amerikai hívás? Tisztában vagy vele! – kiabált bele a telefonba egy éber hang. Megdörzsöltem a szememet, és próbáltam normális választ adni. - Lil, ha nincs fontos mondani valód, akkor leteszem. – mondtam komor hangon, de a lány kiabálására el kellett emelnem a telefont a fülemtől. - ELISSA! Mit gondolsz magadról! Hogy hagyod a régi, legjobb barátnődet, hogy hónapokig írogasson neked mindhiába, és még arra sem veszed a fáradtságot, hogy beszélj vele két percig a telefonon?! Te teljesen meggárgyultál? Hiszen megígérted, hogy írni fogsz, és egy nyamvadt levelet sem kaptunk tőled! Kifaggattam minden ismerősödet, és semmi! Hát így tartod meg az ígéreteidet? Nem elég, hogy elmész az ismeretlen semmibe, de két mondatot sem írsz, hogy egyáltalán élsz-e még! – folytatta a kiabálást Lily. ~ Ki kiabál? ~ csatlakozott bele a beszélgetésbe Liberty is, én pedig jó messzire eltartva a telefont válaszoltam lovam kérdésére. - Az egyik volt osztálytársam. Azt hittem eléggé világos vagyok, hogy nem írok, de ezek szerint… - sóhajtottam, majd újra a fülemhez emeltem a telefont, és félbeszakítottam a szóáradatot. - Lily, befejeznéd? Hajnali négy óra van, és felébresztesz mindenkit. Légy oly szíves lejjebb venni a hangerőt. Amúgy pedig nem véletlenül nem írtam, szóval máskor inkább a plázában költsd a pénzt, ahelyett, hogy az óceánon túlra telefonálsz… - ajánlottam ásítva, majd lenyomtam a telefont, és fáradtan visszadőltem a párnára. ~ Nem voltál vele túl kedves. ~ jelentette ki lovam határozott, éber hangon. - Anyuék halála után teljesen magamra hagyott. Nem várhatja el komolyan, hogy egyáltalán szólva állok ezek után vele… - ásítottam, majd lenyomtam a villanyt, és elköszönve a lovamtól a másik oldalamra fordultam, és alig pár másodperc múlva már újra aludtam. Válasz:   + 25 pont Jóváírtuk a pontokat!

2011.06.02. 23:41 Gica

Nincs visszaút Úgy tíz óra körül ébredhettem meg. Nem volt szokásom ilyen sokáig aludni, de sejtettem, hogy csak a fejem miatt voltam ilyen kába – ébredés után alig bírtam felülni, és még mindig éreztem a hasogató fájdalmat a fejemben. Gyorsan bekaptam pár fájdalomcsillapítót, majd felöltöztem, és elindultam az istállók felé. - Jó reggelt! – köszöntem lovamnak, és kinyitottam a boxajtót. Liberty nyihogva köszönt vissza, majd megrázta magát, és az ajtóhoz ügetett. ~ Na, hogy van a fejed? ~ tért azonnal a lényegre, de én csak – óvatosan – megráztam a fejem. - Sajna Sarah-nak igaza volt, szó sem lehet semmiféle lovaglásról. Kicsit lemozgatlak, aztán mehetsz ki a legelőre. Szét is esne a fejem, ha ma lóra kéne ülnöm… - mondtam szomorúan, de Lib csak vigasztalóan megbökött. Így hát, gyorsan leszereltem lovamat, majd kivittem a pályára, és hagytam, had fárassza le magát. Raktam fel neki pár akadályt, Lib pedig élvezettel ugratta át őket. Megnyugodtam, hogy lovam így is formában marad – a földről mondtam neki a feladatokat, ő pedig úgy dolgozott, mint egy kisangyal – jó, egy-két esetet kivéve, amikor pár másodpercig ment a feje után, de azok elhanyagolhatóak. Éppen egy sorozatot raktam össze Lib-nek, és neki magyaráztam, hogy mennyivel más feladat ezeket átugrani, mikor Sarah jelent meg a pálya szélénél, Phil-el a kezében. A kisfiú mosolyogva nézte a lovat, miközben egyre csak azt sikoltozta, hogy: Lííí! Lííí! Líí! - Szia Sarah! Phil! – köszöntem nekik, a doktornő pedig visszaintett. - Szia Els, remélem nem baj, ha nézzük. Phil már három órája hisztizik a lovadért, gondoltam kihozom, de láthatóan neki ez nem elég. - Hozd be a pályára, nyugodtan. – mondtam, majd lépést kértem lovamtól, és magamhoz hívtam. ~ Na, tudsz ma is türelmesen viselkedni? ~ kérdeztem lovamtól, ő pedig bólintva jelezte, hogy nincs semmi akadálya. - Na, idenézz! Ki van itt? Igen, ő itt a fekete paci! Paci! Paci-paci-paci! – Sarah elképzelhetetlenül gyerekes módon gügyögött a kisfiúnak, én pedig alig bírtam türtőztetni magamat, hogy ki ne nevessem a dokit. Phil azonban hirtelen sírásba tört ki, és már hisztiszerűen sipákolta lovam gyereknyelvre lefordított nevét. - Phil, simogasd meg… ne sírj! Gyere, simizd meg a pacit! Simi-simi! Ugyan már Phil, ne sírj, nem történt semmi! Phil, ide nézz… - folytatta tovább a gügyögést, de nem sok reménnyel. - Elissa, megkérnéd Liberty-t, hogy ne mozduljon? Rárakom egy percre a hátára, talán akkor abbahagyja a hisztit. – kért meg Sarah, én pedig Libre pillantottam. Lovam prüszkölve jelezte, hogy nem süket, és nem fog szórakozni, ameddig Phil a hátán lesz. - Na, gyere, idenézz, hova ülsz! Hát hol ül a Phil? Igen a paci hátán! Kapaszkodj! – Sarah mindvégig fogta a kisfiú derekát, ő pedig boldogan mosolyogva és sikítozva rugdalta lovam oldalát. - Nagyon ügyes vagy Phil! – dícsértem meg a kisfiút, és Liberty fejéhez léptem. Öt percig még Phil hintalónak használta a lovamat, majd végül eléggé megunta a dolgot, és újabb dologért kezdett el hisztizni. Sarah megköszönte, hogy felültethette Philt Lib nyergébe, én pedig örültem, hogy enyit megtehettem a kisfiúért (természetesen nem Sarah-ért csináltam a dolgot, de hát sajnos ő az anyja, szóval…). *          *         *         * - Kérlek, add vissza! Okos paci, kérem szépen vissza a könyvet… NE! Ne, ne dobd el, add szépen vissza… - könyörögtem a sötétpej ménnek. Lovam sunyítva figyelte, ahogyan Mirage az agyamra ment, de nyomatékosan megkértem, hogy ne avatkozzon közbe. ~ Ha engedted volna, hogy segítsek, már visszakaptad volna. ~ prüszkölte sértődötten Lib, és lehajolt legelni. - Persze, aztán én felelnék Jacob előtt, amiért kis híján megölted a lovát… felejtsd is el. – mondtam szigorúan, és kifulladva álltam meg egy percre, hogy levegőt vegyek. - Szia! – köszönt rám hirtelen egy ismerős hang a karámon kívülről, én pedig mosolyogva fordultam Jacob felé. - Szia! Kérhetnék egy szívességet? – kérdeztem, majd mikor bólintott, a lova felé böktem. – Megtennéd, hogy visszaszerzed tőle a könyvemet? Eléggé régi darab, és nagyon szeretem… - mondtam, majd lehuppantam a fűre, és néztem, ahogyan Jacob megpróbálja elkapni a pimasz lovat. Neki persze sokkal előbb sikerült, mint nekem, és pár perc múlva már mosolyogva hozta a bőrkötésű kis könyvet. - Tessék, remélem nem esett baja. – nyújtotta át a füzetet, én pedig gyorsan ellenőriztem. - Nem, minden egyben van. Amúgy nem zavart volna, csak még anyámé volt,és sajnálnám, ha baja esne. – mosolyogtam, majd feltápászkodtam a kerítés segítségével. - Fejed hogy van? – kérdezte Jacob, de mikor meglátta, hogy Lib sunyítva közelít felénk, a biztonság kedvéért hátrált egy lépést. - Még fáj, de kibírom. Holnap már talán lóra tudok ülni. – mondtam, és figyelmeztető pillantást lövelltem Liberty felé. Az lemondóan prüszkölt, bár a biztonság kedvéért mellém állt, és gyanús tekintettel fürkészte a srác arcát. - Örülök, hogy nem lett nagyobb bajod. – mondta komolyan, én pedig elnevettem magam. - Amúgy is, egy kis pihenés jót tett. – nevettem, és megpaskoltam Lib oldalát. Még pár percig beszélgettünk a legelőn állva, majd Jacob és Mirage edzeni indultak, én pedig visszavittem Liberty-t a boxába. *          *         *         * A vacsora megint katasztrofálisan sikerült. Phil végigsikoltozta az egészet, egész végig lovam nevét kiabálta, és mit ne mondjak, akármennyire is helyesnek találtam a dolgot, a fejfájásomnak nem tett jót. Nerina és Ever felettébb csöndesek voltak, Angeli pedig már le sem jött enni. - Phil, kérlek maradj már csöndben! – szólt rá a doki a kisfiúra úgy húsz perc után. Phil azonban nem így gondolta, és csak még hangosabban kezdett el kiabálni. - Sarah, légy oly szíves, és csinálj már vele valamit! – akadt ki Ever, majd felállt az asztaltól, és elment. Végül én voltam az, aki feláldozta magát – letettem a villát, majd kivettem Philt az etetőszékből. - Kiviszem Liberty-hez. – mondtam, majd elindultam a kisfiúval kifele az istállóba. Húsz percig eljátszottam Phil-el, miközben az Libertyt simogatta (egyre kevesebbszer üti meg) és ölelgette. Végül, Sarah érte jött, és megköszönte, hogy lenyugtattam. - Nem tesz semmit. – suttogtam halkan, miután Sarah kiment az istállóból, és fáradtan dőltem Liberty oldalára. ~ Nincs valami jó színed. ~ jegyezte meg Lib, én pedig próbáltam figyelmen kívül hagyni. ~ Csak lefárasztott a mai nap. Amúgy sincsen túl jó kedvem, nem tudom. Úgy érzem, hamarosan megint történni fog valami. Tudod, Nerina… szóval elmesélte, hogy mit hallott Angeli-től és… és félek. ~ nyögtem ki lassan, de meg is bántam, amint elmondtam. ~ Mit hallott? Mond el, kíváncsi vagyok. ~ prüszkölte Lib, én pedig becsuktam a szemem, és visszaidéztem a vacsora előtti pár percet… Nerina, Ever, Renée és Én léptünk be elsőnek a konyhába. Ever ledobta magát az egyik székbe, Nerina és Renée elkezdtek kipakolni a hűtőből, én pedig szokásos helyemen, azaz a konyhaasztalon csücsültem és őket néztem. - Lányok… mondanom kell valamit. – szólalt meg Nerina pár perccel később, mi pedig felkaptuk a fejünket. - Szóval… Gerivel kapcsolatos. A buli utáni nap elmentem Angeli és Sarah mellett, és hallottam, hogy mit beszélnek. Valami Nate-ról volt szó, és párbajról. De nem ez a legfontosabb. Sarah mondott valamit Angelinek: „Miután megtudta, hogy a rezervátumod él, rájött, hogy ha versenyben akar maradni, meg kell szereznie a legjobb lovakat és tollaikat.” – mondta szomorúan, de érezhető volt, hogy még van valami e mögött, amit titkol. - Fantasztikus. Újabb fekete foltok a múltban, amik nem mostanában fognak kivilágosodni. – nyögött fel Renée, és fáradtan esett rá az egyik székre, Ever-rel szemben. - Meg kell szereznie… ez az, amire gondolok? – kérdezte meg Ever, Nerina pedig bólintott. - Tudom, hogy elég egoistán hangzik, de jelenleg mi négyen vagyunk Gerin kívül, akik megfelelően magas szintűek ahhoz, hogy elkezdjék a varázslást. A lovaink tökéletes állapotban vannak, és mindegyiküknek van tolluk. És úgy érzem, hogy mindnyájan veszélyben vannak… - mondta kábán a lány. - Biztos vagyok benne, hogy Angeli mindent el fog követni, hogy semmi ilyesmiről ne legyen szó. De addig is, tartsuk nyitva a szemünket, és mindenképp fontos, hogy összefogjunk. Kezdetnek szólhatnánk a lovaknak, hogy ők is figyeljenek egymásra. – szólaltam meg, miután alaposan átgondoltam a dolgot. - Igazad van. Annyit megtehetünk, ha az istállónál járunk, mindig benézünk ehhez a négy lóhoz. Bízzunk benne, hogy meg fogják tudni védeni magukat. – értett egyet velem Renée, Ever pedig fáradtan bólintott. Azonban az emléknek ezzel vége is lett – Sarah hirtelen belépett a konyhába, és minden elsötétült. ~ Szóval, már hallottatok Nate-ról. ~ prüszkölte a fekete mén, én pedig érdeklődve pillantottál rám. - Mit tudsz róla? Drakeről? Mi ez a párbaj! Kérlek Lib, ez most fontos lenne… - könyörögtem lovamnak. ~ Sok mindennel tisztában vagyok, de ezt sajnos nem mesélhetem el. Vannak olyan dolgok, amik nem biztonságosak, ha rossz kezekbe kerülnek. Addig vagy biztonságban, ameddig semmit nem tudsz. Értünk pedig ne aggódj. A lovak társas lények – nem hagyjuk, hogy bármelyikünknek is baja legyen. Bár Mirage-el szívesen kivételt tennék… ~ hallottam a hangján, hogy még mindig mérges Jacob ménjére, de csak legyintettem. - Tudod… azon gondolkodtam… hogy Gerinek igaza volt. Ez a varázslás, a mágia, eddig még semmi hasznát nem láttuk. Lehetséges, hogy tényleg nem is tudtuk pontosan, hogy mibe vágtunk bele? – nyögtem, majd közelebb húztam magam Liberty meleg testéhez. ~ Már nincs visszaút Els. Ne félj, remélj és higgy! És a szellemek segítenek utadon. ~ mondta Liberty, majd orrát óvatosan a vállamnak érintette. Azonban hiába igyekezett annyira Liberty, este elalvás előtt csak egy dolog járt az eszemben. Gerinek talán igaza volt… Válasz: Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont Jóváírtuk a pontokat!

2011.06.01. 21:30 Gica

Huh, bocs javítanám, most néztem, hogy mindenhova Lupint írtam Geri régi lovának, és nem Lupent... bocs xD Válasz: Semmi gond! Geri ugyanúgy becézte: Lupi! Szóval nem is írtad rosszul XD

2011.06.01. 21:08 Gica

Tollak és Gazdáik Liberty ráérően legelészett a magas fűben, én pedig a ló hátán elnyúlva nézegettem a felhőket. - Tudod, amióta Geri elment, furcsán csendes minden. Evert szinte alig lehet látni… még Renée is szomorú, hogy edzőnk eltűnt. Ráadásul Sarah és Angeli bármelyik percben megfojthatják egymást… - dünnyögtem, Lib pedig prüszkölve pillantott rám. - Persze, megértem, hogy ez most sok volt Gerinek, de sajnálom Evert. Nehezen bírja, hogy fogalma sincs, Geri merre lehet, vagy hogy mit csinál. Biztos aggódik is érte – Sarah rendesen a lelkébe taposott, és még csak el sem tudja fogadni, amit tett. Igazi boszorka… - fújtam. ~ Zarándok is boldogtalan, amiért Evert annak látja. De ettől még nem ítélheted el Gerit – ő neki most az a dolga, hogy egyenesbe hozza, amit eddig nem tett meg. Biztos vagyok, hogy utána vissza fog jönni. ~ nyugtatott meg. - Tényleg! Hiszen te itt voltál már akkor is, amikor Geri megpróbált először levizsgázni… naaa, Lib, mesélj kérlek, olyan kíváncsi vagyok! – felültem, majd kiskutyaszemekkel kérleltem a lovamat. ~ Rendben. Úgy kétéves csikó lehettem, mikor… Egy fiatal srác lépett be az istállóba, oldalán a barátaival. Azonnal megismertem – Geri volt, méghozzá jóval fiatalabb változatban. A mellette lévő embereket nem ismertem meg, de ők sokkal homályosabbak voltak – kivéve egyet. - Ugyan már, hogy izgulok-e? Dehogy. Lupin remek ló, biztos vagyok benne, hogy egykönnyen túljutunk a vizsgán. Ugye, kincsem? – szólalt meg a fiatal Geri, és oda lépett az egyik lóhoz. A kanca gyönyörűen festett, sörényét az egyik toll díszítette. - Azért én nem bíznám el annyira magam… sajnálom, hogy Liberty még nem készült fel erre, de majd máskor, ugye? – mondta a fiú, és fekete lovam oldalához lépett, megpaskolva őt. - Még csak két éves, majd talán jövőre. Angeli is így gondolja, hogy most még túl korai lenne. – vágott vissza Geri, és kivezette a kancáját a helyéről. Lupin mögött egy fakó csikó is kidugta csinos fejét a boxból, majd kicsiny, vékony lábain anyja után botorkált. A fekete, fiatal méncsikó kedvesen a csikóra nyerített, az pedig bátran viszonozta a köszöntést. - Nagyon helyes kisállat. Belőle is pont olyan jó hátas lesz, mint az anyjából. – szólalt meg egy másik hang a távolból, de nem láttam, hogy ki mondta. Geri hátramosolygott, majd kiment az istállóból. Újabb kép – ezúttal már kint, a központ előtt. - Sok szerencsét, biztos vagyok benne, hogy sikerrel jártok! Bízzatok lovaitokban, és megcsináljátok a vizsgát! Három nap múlva találkozunk! – köszönt el Angeli a három, felsorakozott lovastól. Örültem, hogy a fiatal Lib-et nem láttam közöttük, de Geri ott volt – büszkén kancája hátán feszített, és Angeli szavait hallgatta, de csak félfüllel. - Túlságosan elbízta magát, és ez lett a veszte. – hallottam valahonnan Liberty hangját, de nem fordultam el. - Akkor gondolom… - kezdtem, de lovam befejezte a mondatot. - Igen. Ez volt az utolsó alkalom, mikor láttuk a kancát. – sóhajtott a mén, majd az emlék eltűnt. A harmadik kép – újra a központ kapuja, ezúttal már késő este. Két vizsgázó már visszaért – tépetten, és sebesülten, de lovaik hátán ülnek, kezükben szorongatva tolluk párját. Majd, hirtelen feltűnik valami a távolban – egy ember, aki lassan közeledik a kapu felé. - Ez Geri! – kiálltja mellettem valaki, és előre rohan a fiú felé. A fiatal Geri súlyos sebekkel, és fáradtan esik be a kapun, barátja kezébe. - Geri, jól vagy? Geri! Lupin merre van! Geri, szólalj meg, az isten szerelmére… - Angeli is a fiú mellé lép, de az csak összeszorított arccal hever térdelve a földön. - Lupin… az én gyönyörű kancám… Lupin… ő… ő meghalt. – nyögi ki lassan, kínkeservek közt, majd a földre hanyatlik. Hirtelen a képek eltűnnek, és én újra Lib hátán találom magamat.  ~ Szóval így történt. Én ennyire emlékszem, de lehetséges, hogy nem minden pontos. Már régen volt, én pedig fiatal voltam. ~ mondta szomorúan Liberty. - Lehet pár kérdésem? – kérdeztem, majd mikor lovam bólintott, fojtattam. – Egyrészt, miért engedte Angeli Gerinek, hogy levizsgázzon, ha még láthatóan nem volt kész rá? És az a fiú, aki odament hozzád, ő ugye… szóval ő a gazdád volt, ugye? – mondtam, majd vártam, hogy Liberty válaszoljon. ~ Az edzések nem képesek senkit sem felkészíteni arra, hogy szembeszálljanak azokkal a szörnyű képekkel, amiket a másik dimenzióba látnak. Van, akinek könnyebb – egy mindig életvidám ember sokkal könnyedebben átvészeli a helyet. Neked különösen nehéz volt látni életed legrosszabb pillanatait – mégis, láthatod, elég erős voltál ahhoz, hogy megbirkózz a feladattal, és megments minket onnan. ~ hörögte lovam, és a szemembe nézett. - Szóval akkor… ha feladtam volna, akkor… akkor te is odavesztél volna? – kérdeztem ijedt tekintettel Lib-et, ő pedig bólintott. ~ Nekem előbb sikerült, mint neked, így amikor a boxokhoz rohantál, már nem az emlékemben voltál. Az csak egy rémálom volt – én pedig vártam, hogy te mikor jössz majd utánam, győzöd le a sötétséget, és a rémeket. Végül sikerült – bár kellett hozzá egy kis segítség. Azonban, ha ott maradtál volna, úgy gondolom, hogy nem tétováztam volna, hogy mit tegyek. ~ - Feláldoztad volna magadat értem? De hát, még alig ismersz, és… - kezdtem, de Lib belém fojtotta a szót. ~ A másik kérdésedre visszatérve, igen, ő volt a gazdám. De láthatod, hogy nem nagyon érdekeltem, csakis a varázslás hajtotta. Miután Geri lova meghalt, és a vizsgák szünetelni kezdtek, itt hagyott. A tűz után sem próbált meg megkeresni, ott hagyott kint, a tollam nélkül. A tűz a legrosszabb emlékem az életemben, bár van egy olyan sejtésem, hogy a szellemek tették. Maga a tűz is pont olyan volt, mint azok a rémálmok… de volt valami pozitívum is. Ha nincs a tűz, te sem lennél most itt, nem kerestél volna meg, és nem segítettél volna. ~ bökött meg kedvesen az orrával, én pedig mosolyogva átkaroltam a nyakát. *          *         *         * Liberty cikcakkban vágtázott visszafele az erdőben, mikor hirtelen valami hatalmas, barna állat ugrott elénk a fák közül. Lovam olyan hirtelen fékezett le, hogy nem bírtam megkapaszkodni, és a kemény földön kötöttem ki. ~ Jól vagy? ~ hallottam Lib dühös nyerítését, ahogyan mellém vágtázik. - Nem hiszem… - nyögtem, majd megtapogattam a fejemet. Szerencsére dudort nem találtam rajta, de iszonyatosan hasogatott, és úgy éreztem mentem szétrobban. - A fenébe… jól vagy? – hallottam az egyik lovas hangját, de Liberty elém állt, és dühösen nyerített rá. - Ugyan Lib, hagyjad, nem direkt volt… - próbáltam meg felülni, mire a lovas odalépett mellém, és felsegített. - Oh, szia Jacob, jó látni téged… - mondtam, miközben egyik kezemmel még mindig a fejemet szorítottam. - Bocs, Elissa, tényleg nagyon sajnálom. Csak Mirage kicsit ki akarta futni magát, és elengedtem… máskor nem hagyom, hogy esztelenül száguldozzon a sűrűbe… - kért elnézést a fiú, én pedig belekapaszkodtam a vállába, és próbáltam megvárni, amíg a föld abbahagyja a körhintázást. - Semmi gond, én csak… azt hiszem sikerült jó alaposan bevernem a fejem. – nyögtem fájdalmasan, majd elengedtem Jacob-ot, és csukott szemmel Liberty után kutattam a levegőben. A fiú segítségével visszaültem a lóra, de addig nem hagyott békén, ameddig nem kísérhetett vissza a központba. - Sarah majd megnéz téged, és még egyszer annyira sajnálom… - folytatta a bocsánatkérések sorozatát, de a doktornő említésére csak még jobban megfájdult a fejem. - Ugyan, semmi bajom, inkább csak ledőlök… - próbáltam meg ellenkezni, de nem mentem vele sokra. Hamarosan visszaértünk a központba, Jacob pedig elment, hogy megkeresse Sarah-t. *          *         *         * - Gyenge agyrázkódás. Még egy napig bírd ki lovaglás nélkül, és feküdj sokat. – mondta el a diagnózist Sarah, Angeli pedig aggódva vizsgálta hátulról a fejemet. - Nem olyan vészes, szerintem túléled Nerina nélkül is. Jacob, te pedig máskor jobban vigyázz! – nézett komolyan a fiúra, az pedig sajnálkozva bólintott. - Nem az ő hibája, mi sem mentünk lassan… majd máskor az orrom elé nézek, és kapaszkodok. – mosolyogtam, majd megpróbáltam felkászálódni a kanapéról. Hát, nem sikerült tökéletesen – végül Sarah-nak kellett elkapnia, hogy a földre ne bukjam. - Hova, hova kisasszony? Fel a szobájába, nemde? – pirított rám a doki, én viszont álltam a tekintetét (miután eldöntöttem, hogy a négy szemből melyikbe is bámuljak…). - Kimegyek, és elrendezem a lovamat. Majd utána felmegyek. – nyögtem ellenszenvesen, és majdnem kitéptem a kezemet Sarah ujjai közül. - Jacob, kikísérnéd Elst? Csak biztos akarok benne lenni, hogy egyben visszaér, és nem Zarándokot kezdi el becézgetni Liberty helyet… - nevetett Angeli, de valahogyan olyan erőltetnek tűnt. Így Jacob – Sarah esetéből tanulva jó távolról – követni kezdett. Hát, mit ne mondjak nem olyan egyszerű dolog szédülve betalálni az istállóba, de végül sikerült. Liberty hangos nyerítéssel fogadott, Jacobot azonban már sokkal dühösebben üdvözölte. - Ugyan, ne legyél már ilyen, viselkedj szépen! És lehetőleg ne lökj föl! – kértem lovamat, mikor az a vállamnak nyomta az orrát, majd mosolyogva megsimogattam. - Figyelj én… - kezdte újra a fiú, de elhallgatattam. - Tudom, hogy sajnálod, és megbocsátok. Zárjuk le ezt a témát, jó? – kérdeztem kedvesen, de a fiú megrázta a fejét. - Nem, most nem ezt akartam, bár tényleg nagyon sajnálom – mosolyodott el -, de most azt szeretném csak tudni, hogy milyen volt a vizsga? Csak mert nem teljesen értettem Sarah kifakadását. Tényleg olyan rémisztő, és nehéz? – tudakolta meg kíváncsian, én pedig bólintottam (amiről hamar kiderült, hogy elég rossz ötlet). - Az átkelés… igen, az nem volt egyszerű. A másik világban minden ismeretlen… az álmok valóságok, a valóság pedig néha csak egy álom. A múltad elevenedik meg előtted, a rossz döntéseid, minden szörnyűség, amit valaha átéltél. Nem egy szép dolog, és ha Liberty nem lett volna mellettem, nekem sem sikerült volna, ugye? – paskoltam meg lovam nyakát, fejemet a homlokának támasztva, hátha attól egy kicsit elmúlik a szédülés. - Azért örülök, hogy a mostani vizsgát mindenki sikeresen teljesítette. – mondta komolyan Jacob, én pedig mosolyogva adtam neki igazat. *          *         *         * - Köszönöm, azt hiszem, innentől már elboldogulok. – mondtam, majd kinyitottam az ajtót, és beléptem rajta. - Bocs, hogy most pihenésre ítéltelek… remélem a fejed hamar rendbe jön. Akkor… szia! – köszönt el Jacob, én pedig becsuktam magam mögött az ajtót. Helyes fiú gondoltam, majd az ágyamhoz léptem. Szegény, azt hiszi, távol tarthat ennyivel a lovaktól. ~ Nem értek veled egyet. ~ hallottam Lib gyenge hangját, és nevetve dőltem le a párnára. ~ Ugyan már, aranyos volt. Arról nem tehet, hogy nekünk jöttek. ~ mosolyogtam, de Libertynek persze erre is volt mit visszavágnia. ~ Szerencséje van, hogy nem ugrottam a lovának. Nagyon nagyot estél. Most pedig menj aludni, és legyél jobban! ~ halkult el egyre jobban Lib hangja, én pedig a mén nyugtató szavaival aludtam el. Válasz: Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont Jóváírtuk a pontokat!

2011.05.25. 17:02 Gica

Gyermekbarát vadlovak - El sem hiszem...végre nem esik az eső! - mondtam boldogan, mikor reggel kipillantottam az ablakon. A tegnapi edzések eléggé elálmosítottak, így ma közel hat óráig tudtam aludni. A többiek sem keltek fel korán, mindenki kialudta a tegnapot, majd egy gyors reggeli után megbeszéltük, hogy kimegyünk egyet terepezni. Angeli összeszedte a lovasokat, majd megegyeztünk az időpontban, és mindenki elindult, hogy lecsutakolja a lovát. Azonban az idill nem sokáig tarott - pár perc múlva betoppant újdonsült állatorvosunk, és amint betette a lábát a birtokra, már neki is állt szervezkedni. - Szerintem a fél házát magával hozta. - nevetett Renée, majd megpaskolta Xamira nyakát. Én éppen Lib lábát fásliztam, majd ráhúztam a kötőféket. - A felét? Láttad, hogy mennyi holmi volt nála? Jó, hogy a falakat nem hozta... - nevettem, és kivezettem Liberty-t az istállóból. Mivel Ashleigh és Lib boxa elég közel voltak egymáshoz, így miután végeztem a pucolással, inkább kivezettem Lib-et, és ott kint kötöttem ki, hátha így egy kicsit le tudja venni gyönyörű szemeit a csokoládébarna kancáról. Még egy kicsit szórakoztam Lib-bel, mikor Sarah, az állatorvos ment el mellettem. Gyorsan odadobott egy sziát, odanézés nélkül, amit nem tartottam túl kedvesnek, de reméltem, hogy csak a rendezkedés foglalja le. Liberty-nek azonban láthatóan egyátalán nem tetszett a nő - sunyítva követte végig a tekintetével, és mögém húzódva jelezte, hogy nem kíván megismerkedni vele. - Akkor imádkozz kincsem, hogy ne legyél beteg. - paskoltam meg az oldalát, majd egy puszival otthagytam, és elindultam befele, hogy összeraktak pár szendvicset az útra. Geri volt az egyetlen, aki nagyon elkeseredett, mikor megtudta, hogy terepezni megyünk, és mankós lába ellenére is mindenképp velünk akart tartani. Bár Angeli és Ever határozottan kijelentették, hogy szó sem lehet róla, minket is győzködni próbált. Végül Nerina volt a fő áldozata, miután közvetlen Renée mögött kinyögtem, hogy szó sem lehet róla. - Tegnap még nem tudtál róla ülni, szóval felejtsd is el. - mondtam, utalva a gyönyörű szaltózásomra, majd eliszkoltam a konyhából a sonkás szendvicsemmel. Gyorsan oldaltáskába raktam, majd indultam lefele, hogy végre lovam hátára pattanjak. Még gyorsan megsimogattam Phil-t, aki Sarah kezéből idővel Geri karjába vándorolt, és az újabb győzködések elkerülése érdekében gyorsan Liberty-hez húztam a csíkot. *     *    *     * A terep nagyon jól sikerült. Liberty élvezte a vágtát, és újra bebizonyította, hogy őt aztán nem lehet egykönnyen legyőzni. Voltak olyanok, akik szívesen kiálltak ellenünk, de Nerina már meg sem próbálkozott azzal, hogy velünk versenyezzen. - Úgyis csak a port nyelnénk Liberty után! - nevetett, én pedig mosolyogva paskoltam meg izgága lovamat. Ha mindenben nem is vagyunk annyira ügyesek, a galopp a mi területünk (meg az ész nélkül való száguldozás, és hasonlók). Cindy, Casey, Renée és Ever azonban megkérdőjelezték gyorsaságunkat, így az egyik hosszabb szakaszon nekieresztettük a lovakat. Casey és Ever nagyon jól kezdtek, Zarándok azonban a végére lemaradt. Burnout-nak majdnem sikerült megvernie minket, de végül Liberty megverte őket egy fél lóhosszal. Burn nagyn jót futott, de a végére egy kicsit kifáradtak, ellenben például Ashleig-vel és Cindy-vel. Bár nem vágtáztak olyan gyorsan, a kanca bele sem izzadt a galoppba. Szerencsére most nem én, vagy Renée volt az, aki fürdött, hanem Shane lett az áldozat. Pain és Liberty - a két tűz ló - nem igazán akart belemenni a vízbe. Végül Liberty-t sikerült meggyőznöm, és prüszkölve átügetett, de Pain nem volt hajlandó átmenni. Végül Shane a hideg vízben kötött ki, lova pedig sebesen vágtatott át a másik oldalra. Sajnálkozva kuncogtam rajta, de végül alaposan visszamondta a magáét Renée-nek, így a dolog eléggé döntetlenül végződött. *     *    *     * - GERIII! - sikította szinte Nerina, mikor belépve megláttuk, hogy Geri egy bicskával közelít a baba felé. - Mit művelsz ezzel a gyerekkel? - kérdeztem én is meglepetten, majd Nerinával a babához rohantunk. A többiek is rendesen letámadták a fiút, míg Rina a karjába kapta Phil-t, és kiiszkolt vele az udvarra. - Itt hagyjuk alig két órára, és majdnem kicsinált egy kisgyereket... - rázta a fejét Renée, majd kiültünk a fűre a legelők mellett, és Phil-el játszottunk. - Na jó, épeszű ember rád sem bízna gyereket! - mondta Jenna, én pedig jót nevettem rajta. - Egyet kell hogy értsek. - nevettem én is, majd megsimogattam Phil édes kis fejét. - Amúgy csak én érzem ezt a szagot, vagy ti is érzitek? - szólalt meg Nerina. Közben pár ló a kerítés szélléhez gyűlt, Lib és Diavolo pedig átfurakodva a többiek közül kihajoltak a karám felett. Diavolo Nerina vállát bökte meg kedvesen, Libet viszont sokkal inkább foglalkoztatta a kisgyermek Prüszkölve dugta csinos fejét oda, Phil pedig a ló sörényénél fogva álló helyzetbe húzta magát. Egy pillanatig ijdeten bámultam - mit fogok kapni azért, ha Lib esetleg megharapja, vagy ilyesmi? Gondolom nem kellemes érzés, ha valaki a sörényedet rángatja. Szerencsére azonban ménem most nyugodtan türte a pesztrálást, és hagyta, hogy Phil az orrát ütögesse kicsiny kezével, vagy éppen újra a sörényébe kapaszkodjon bele, mikor elvezstetti az egyensúlyát. - Na, nem is tudtam a lovadról, hogy ilyen gyermekbarát. - nevetett Rina. - Ezt nézd meg! - mondtam, majd megvártam, amíg Liberty felém fordul, és körülbellül úgy, ahogyan Phil tette, meghúztam a sörényét. Na erre aztán már volt hiszti - Lib felkapta a fejét, sértődötten felnyerített, majd távolabb lépett tőlem, és újra lehajtotta Phil-hez a fejét, hagyva, hogy a kisfiú tovább szórakozzon vele. - Először azt hittem, Phil-nél is ezt fogja csinálni. Hát, örülök neki, hogy legalább ennek a csöppségnek hagyja magát piszkálni. - mondtam énis mosolyogva, majd Nerina felkapta a gyereket, és elindult, hogy kicserélje a pelusát. Válasz:   + 20 pont Jóváírtuk a pontokat!

2011.05.24. 18:21 Gica

Viharos "rózsaszín" felhők - Viselkedj rendesen Lib, szégyent hozol rám! - nevettem, majd nyugtatóan megpaskoltam a fekete ló oldalát. Ménem megfeszített izmokkal toporgott, ahogyan elvezették előtte az egyik új kancát. Kezdett bővülni a csapat - új lovasok jelentek meg, nemrég befogott, sebesült lovaikkal. A lovasokat még nem nagyon sikerült megismernünk, bár Jenna szerint nagyon kedvesek. Egyedül Cindy volt ismerős a többiek közül, gyönyörű, csokoládébarna kancáját Liberty árgus szemekkel követte a folyosón. - Huh, Ashleigh nagyon szép. - állapítottam meg, ahogyan a lány elvezette előttem. A kanca a sebei ellenére is impozánsan lépegetett, néha-néha bizalmatlan pillantást vetve a neki udvaroló fekete lónak. - Hát, még elég csúnya sebei vannak, de hamarosan jobban fogsz kinézni, ugye kislány? - paskolta meg Cindy a kanca nyakát, aki azonban láthatóan még nem bízott meg új kancájában. - Lib-nek így is tetszik! - jegyeztem meg nevetve. - Vagy pedig csak sajnálja, hogy nem lesz több potyautasa. - mosolyogtam, és gyengén meghúztam a fekete mén egyik tincsét. *     *    *     * - Elissa figyelsz? Mondom ug-rat-ni fo-gunk. - tagolta lassan edzőm, mialatt én lovamat próbáltam megfékezni. - Figyelek, csak megpróbálok Lib hátán maradni, ha megengeded. - morogtam összeszorított fogakkal, majd megpróbáltam lenyugodni, és elképzeltem magam előtt egy nyugodtan álló fekete lovat. Nem tudom, Lib mennyire figyelt rám, vagy sem, de nem érdekelte az üzenetem, tovább bohóckodott, megpróbálva felhívni magára Cindy kancájának a figyelmét. - Jó, mindegy, már úgyis bemelegedett. Szedd össze munkaügetésbe, majd az akadály előtt csinálj egy kiskört vágtában, és vidd rá. Ne engedd, hogy rárohanjon. - mondta Geri, majd felállított egy alacsony x-et, és hátrébblépett. ~ Szedd össze magad ~ kértem a mént magamban, majd egyenletesen ügetni kezdtünk az akadály felé. Lib legszívesebben azonnal nekirohant volna, de visszafogtam, és a beugratás, valamint a kiskör után átvittük az akadályt. - Rendben volt. Az ülésed nagyon szép volt, látszik, hogy régen is ugrottál. - dicsért meg Geri, én pedig visszaszedtem Liberty-t lépésbe. - Hát, 40 cm-ig ugrattam nyereg nélkül, de afölött már csak nyeregben. - mondtam, és megpaskoltam lovamat. - Jó, rendben, nem is terveztem ma annál nagyobb akadályokat. Na, szedd össze, és vidd rá még egyszer! - utasított Geri, én pedig megpróbáltam átvenni az irányítást lovam rózsaszín gondolatai között. Ez egy ideig egész jól ment, és egy idő után Lib is az akadályokra kezdett el koncentrálni. De természetesen a sors újra keresztbe rakta nekem a lábát - Ashleigh nekilódult a legelőn, Liberty pedig, mint aki hirtelen elfelejtette, hogy rajta ülök, kitört az akadály mellett, majd végül letorpant a pálya szélénél, én pedig átrepülve a kerítés felett, egyenesen a földön végeztem. - Elissa, te meg megint hol jársz? - kiáltott utánam az edzőm, én pedig megpróbáltam felállni, hogy megnézzem, egyben maradtam-e. - Én? Én hol járok? Ezt nézd meg! - böktem az ébenfekete mén felé, aki szinte megbabonázva leste a legelőn ügető kancát. - Nem hagyhatod, hogy egy kanca elvonja a figyelmét rólad! - mondta nekem úgy, mintha ez teljesen természetes lenne. - Najó, ha azt hiszed, hogy jobban ismered a lovam nálam, akkor szabad az út, tessék! Én majd figyelek, és tanulok! - böktem lovam háta felé. Geri azonban lenézően megrázta a fejét, és a lábára bökött. - Emlékszel? Kanada. K A N A D A? - tagolta nekem jó lassan, mintha lassú felfogású lennék. - Ha nekem ekkora lenne a szám, meg sem találnám a lábamat... - álltam fel. Geri csak jót nevetett rajtam, én pedig sértődötten elfordítottam a fejem, és visszaültem a fekete mén hátára. Az első két percben már elbizonytalanodtam, mikor Liberty tökéletes kisköröket csinált a homokban. - Tessék, látod? Csak egy kis odakoncentrálás kell. Még azt az akadályt ugord át, aztán mára végeztünk. - mondta nekem. Bólintottam, majd óvatosan megszorítottam a mén oldalát, és vágtában rávezettem az alacsony x-re. Egy pillanatig tényleg elhittem, hogy Liberty átugorja. Lovam feszesen előre figyelt, füleit az akadály felé fordította, majd elemelte a mellső két lábait a földtől. Egy cseppet kikönnyítettem, kezemet előrébb csúsztattam a mén dús sörényében. De a pillanat gyorsan eliszkolt - Lib a levegőből rántotta vissza a lábait, majd akkora erővel csapta őket a földhöz, hogy még az akadályok is beleremegtek. Én azonban már nem tudtam megállni, és egy gyönyörű szaltóval újra a kemény földre érkeztem. Geri ijedt arckifejezéssel futott hozzám (nem lepődtem meg, elsőre én is azt hittem, hogy a nyakamat törtem) de sikerült megmozdítanom, és megnyugodtam, hogy még mindig nem sikerült lebénítania Liberty-nek. - Most már elhiszed, hogy odafigyeltem? Nem szoktam szórakozásból szaltókat dobni egy 170 cm-es mén hátáról... - mondtam, miközben edzőm segítségével felkapartam magam a földről. A vállam erősen lüktetett, de szerencsére ennél nagyobb sérülést nem szereztem. - Ez is csak amiatt van, hogy nem elég erős köztetek még a kapcsolat. Liberty-t jobban érdekli egy kanca, mint a saját gazdája... - nevetett rajtam a fiú, én pedig egy nyelvöltés után (immár második alkalommal) visszamásztam lovam hátára. Az edzés vége (és még egy kisebb esés) után úgy döntöttem, lemozgatásképpen kimegyünk egyet terepezni. Reméltem, ha elég messze kerülünk Ashleigh-től, Lib újra képes lesz rám figyelni. Látni kellett volna azt a bűnbánó arcot, amit egész terep alatt vágott. Tíz percre megálltunk legelni, de lovam még csak a fű közelébe se ment, bocsánatkérően böködte a vállamat, én viszont jobban megsértődtem annál, minthogy ennyivel ki tudjon engesztelni. - Nem Lib, inkább legelj. Ha visszaértünk azt hiszem dobok egy zacskó jeget a vállamra, mert holnap használni sem fogom tudni... - morogtam, és arrébbültem. Lovam azonban nem adta fel ennyivel, addig-addig piszkált, míg végül nevetve megadtam magam, és megdörzsöltem a fejét. - Kössünk egy alkut. Te nem bohóckodsz többet, én pedig megbocsájtok. Na, mit szólsz? - kérdeztem, lovam pedig kedvesen felnyerítve egyezett bele, és legelni kezdett. *     *    *     * Nerinával ketten futottunk be az istállóktól, teljes sebességgel. - Undorító ez az idő! Utálom, ha ennyire esik az eső! - mondta komoran Rina, majd lekapta a gumicsizmát a lábáról. Én éppen az átázott pulcsimat próbáltam meg minél hamarabb lehúzni magamról. - Igazad van! Teljesen átáztam... de legalább a lovakra sikerült feltenni a takarókat. - mondtam egy gyors mosollyal. - Más miatt nem is mentem volna ki! Szegény pacik, fáztak rendesen, még nem nőtt meg a szőrük. - Én is átfagytam, mit szólnál egy forró csokihoz? - kérdeztem most már egy nagyobb vigyorral az arcomon. Ahogyan elképzeltem magam előtt a forró italt, máris jobb kedvre derültem. - Naná, hogy benne vagyok! - ragyogott fel a lány arca, és egymás után vetődtünk a konyha felé. Miután elkészültek az italok, Ever szobája felé vettük az irányt, ugyanis onnan hallottunk egyedül hangokat. - Szerinted benyissunk? - kérdezte meg suttogva Nerina. - És ha éppen... - kérdeztem vissza, de megakadtam a mondat közepén. - Turbékolnak? - segített ki mosolyogva. - Mindegy, csak kérdezzük meg, hogy... - Elissa Te vagy az? - szólalt meg Ever hangja a szobából, mi pedig megadóan benyitottunk. - Lebuktunk... - sóhajtottam, de mikor körülnéztünk, láttuk, hogy rosszul gondoltuk. Ever egyedül énekelgetett és gitározott, és Geri a közelben sem volt. - Azt hittük Gerivel vagytok itt bent, ezért sem akartunk benyitni... - mentegetőzött Rina. - Jaaj, ha itt lenne, akkor is tudjátok, hogy bejöhettetek volna. - válaszolta Ever, majd az ágyára invitált bennünket, és hármasban folytattuk a dalolászást, és beszélgetést. Rémes kornyikálásunkra a többiek is hamar megjelentek, viszont az áramnak hamar búcsút inthettünk. Hangulatból azonban nem volt hiány (főleg Renée megérkezése után) és végül Angeli és Geri is betoppantak. Nerina egy óra múlva rádöbbent, hogy a forró csokijaink lent maradtak, és feláldozóan szabaddá tette kényelmes helyét az ágyon, és lesietett a bögrékért. - Pedig ha fogadnom kellett volna, biztos arra teszem a voksot, hogy ma Elissa köt ki a kórházban. - nevetett Geri, mikor elmondta, hogy miért kellett bemennie. - Megint kapott egy kis vizet? - nevetett Ever, de Geri megrázta a fejét. - Lib teljesen begőzölt, Elissa pedig megtanult 80 centiket ugrani ló nélkül! - mondta kicsit eltúlozva sérült edzőm, én pedig elmosolyodtam. - Kizárólag edzés céljából. A kerítést már simán át tudom ugrani, jövő héten gyakoroljuk a magasabb akadályokat is! Bár Cindy-nek közre kell működnie! - nevettem már én is, de Cindy teljesen értetlen képet vágott, akárcsak a többiek. - Liberty a föld fölött lebeg... olyan rózsaszín felhőkön tudod.. - próbáltam rávezetni a lányt, és Cindy-nek hamar le is esett. - Már a boxban is csinálta a fesztivált, de amit kint művelt... látnod kellett volna! - mosolyogtam. - Libnek mindenképpen jó ízlése van. - mondta teljes komolysággal a lány, amire az egész csapat nevetésbe tört ki. *     *    *     * Angeli bejelentése után - hogy Geri apja sajnos nem tudja folytatni a munkát - Nerina is visszaért a forró csokikkal és egy számomra ismeretlen lovassal. - Szia! - köszöntem Jacob-ra - természetesen csak miután megkaparintottam a (volt)forró csokim. Hiába való volt - a fele végül Renée-n landolt, persze teljesen véletlenül. Micsoda pazarlás! Éjfél környékén aztán elvonult a csoport. Egy ideig gondolkodtam, hogy Lib mellett töltöm az éjszakát, de elég volt csak kinéznem a zuhogó esőre, és azonnal el is ment tőle a kedvem. - Bocs kincsem, majd máskor... - suttogtam magamban, majd elindultam a szobám felé, és hamar el is nyomott az álom. Válasz: Gratulálunk max pontot szereztél: + 30 pont Jóváírtuk a pontokat!

2011.05.23. 14:47 Gica

Ajándék Angliából A szél belecsapott az arcomba, ahogyan lihegve kezdtem meg a hatodik kört az istálló és a pálya körül. Soha nem voltam jó futó, így ez a hat kör már így is rekordnak számított. - Kérlek Renée...nem beszélhetnénk meg? - kiáltottam hátra, de a mögöttem futó lány csak mosolyogva megrázta a fejét. Láthatóan őt egyáltalán nem merítette ki, hogy egy háromliteres, teli vizesvödörrel kell utánam szaladnia. Próbáltam gyorsítani az iramon, és lehagyni a lányt, de mindhiába - Renée sokkal gyorsabb és fittebb volt nálam. - Elissa, már két perce elkezdődött az óra... - zsörtölődött jókedvűen Geri, miközben a pálya szélének dőlve figyelte, ahogy mi körülötte körözünk. Nem volt egyedül - Liberty mellette legelészett a füvön, néha fel-felkapta csinos kis fejét, mikor elfutottam mellette, de esze ágában sem volt segíteni. - Pofa....be.... - lihegtem, mikor elfutottam az edzőm mellett, aki persze ettől csak még jobb kedvre derült. - Renée, öntsd már le az isten szerelmére, aztán had kezdjük meg az órát! - kiáltott Geri Renée után. - Mióta istenezed te magadat? - kérdezett vissza Renée, majd egy gyors nyelvöltés után felgyorsított. Én hiszek abban, hogy sikerült volna megmenekülnöm, ha a véletlen nem tesz keresztbe nekem. Az a kis kiálló kő, amiben elbotlottam, rosszkor volt a rossz helyen - én pedig megbotolva benne, előrezuhantam. Már éppen azon voltam, hogy feltápászkodom, és rohanok tovább, mikor a hatalmas vödörnyi jéghideg víz a nyakamba ömlött. Sikoltva próbáltam kezemmel a fejemet védeni, de teljesen fölöslegesen - három másoperc mlva már úgy néztem ki, mint aki ruhában próbált meg a tengerben fürödni. - Huh, egészen kimerültem... - dőlt el Renée mellettem a füvön, kaján vigyorával engem idegesítve. - Na jó, bosszúhadjárataimnak vége, bár ha egyszer még Kanadába sodor minket az élet, hozz fürdőruhát! - javasolta, majd a fejemre húzta a vizesvödröt, és boldogan (valamint szárazon) visszaindult az istállók felé. - Meddig készülődött hercegnő? Adjak még tükröt, vagy most már méltóztatik végre felülni a paripájára, és így, tíz perc tollászkodás után elkezdhetjük a munkát? - kérdezte edzőm mosolyogva, mikor átöltözés után belovagoltam a pályára. - Hát mondjuk, ha tettél volna némi erőfeszítést azért, hogy Renée ne öntsön nyakba, talán időben elkezdhettük volna az edzést. - válaszoltam flegmán, és sértődötten elfordítottam a fejem Geritől. Az óra nagyon jól sikerült, a vizes-incidens ellenére is kiváló összhangot tudtam teremteni lovammal. Még Geri beszólásai sem tudták elvonni a figyelmemet a munkától. "Ha úgy futnál, ahogyan lovagolsz, esetleg nem kéne ráhúznunk az edzésre..." vagy "Lehet, hogy a következő lovas fele ilyen jó sem lesz, de legalább képes lesz időben ideérni..." Liberty láthatóan nagyon jól szórakozott, gondolom, igazán élvezte, mikor lovasát alaposan megfürdették. Furcsa volt segítségek nélkül lovagolni, csak gondolattal, de az óra végére egész jól belejöttünk. Az átmenetek szinte teljesen jól sikerültek, a kiskörök és kígyóvonalak azonban gyakran nem hasonlítottak arra, amiknek lenniük kellett. Mindezek ellenére összességében jól zártuk a délelőttöt, majd egy cseppet még sértődötten elköszöntem edzőmtől, és Liberty-vel az erdő felé vettük az irányt, hogy kicsit lemozgathassam robosztus lovamat. - Esküszöm, látni kellett volna azt az arcot, amit vágott! - nevetett Renée az ebédnél, én pedig azon gondolkoztam, hogyan is tudnám elterelni a témát az újabb vizes incidensemről. - Nem tudom, milyen arca gondolsz, ugyanis a hátamra borítottad a vizet, és a végén még azt a nyamvadt vödröt is a fejemre húztad. - morogtam sötéten, és vettem még egy szelet húst. - Ja és, a te kis "közreműködésedet" sem felejtettem még el! "Renée, öntsd már le az isten szerelmére, aztán had kezdjük meg az órát!" Esküszöm Geri, ezt még visszakapod! - RÁM haragszol, és NEM Renée-re? - nevetett Geri, én pedig csak bólintottam. - Mit vársz? Megfürdettem Renée-t Kanadában, egy közel mínusz öt fokos vízben, nem is számítottam másra, mint hogy kamatostul visszakapom... - mondtam, mire a többiek nevetésbe törtek ki. Ebéd után szétszéledtünk, én egyenesen a szobámba indultam, hogy visszavigyek egy könyvet a könyvtárba. Úgy döntöttem, pár órát még olvasással töltök, és időben összekaparom magam a délutáni edzésre, hogy ne kelljen újra Geri zsörtölődését hallgatnom. Benyitottam a szobámba, majd az asztalhoz léptem, hogy felkapjam a könyvet, és indulhassak lefele. Azonban nem a könyv volt az egyetlen dolog, amit az asztalon találtam - egy régi, bőrkötésű fadoboz volt lerakva az asztalom közepére, rajta két levéllel. Nem foglalkoztam a dobozzal, azonnal felismertem - inkább a levelek után nyúltam, hogy megtudjam, kinek a címére is kell visszaküldenem az ajándékot. Az első levél nagyapámtól jött. Drága Elissa, A legutóbbi leveled óta nem hallottam rólad semmit. Angeli-vel a minap összefutottam a városba, és azt mondta, sikerült megtalálnod a lovat, akit neked szánt. Remélem, hogy sikerrel jártál, és nem csalódtál. Most, hogy már van lovad, meglátogathatnád valamikor öreg nagyapádat. A dobozt nagynénéd küldte Angliából - most találták meg az egyik régi szekrény mélyén, és úgy gondolták, hogy téged illet. Ha nem akarod megtartani, akkor hozd magaddal, amikor legközelebb átlovagolsz. Legalább lesz okod, hogy gyere. Remélem, hogy hamarosan láthatlak. Csókol,         Nagyapád Végigolvastam a levelet, majd összehajtogattam, és visszaraktam a borítékba, és a második levél után nyúltam. Ezt már nehezebb volt kibontani, így végül feltéptem a borítékot, és kihúztam belőle a levelet. Elissa, Marcussal együtt úgy gondoltuk, hogy a doboz, és a tartalma mindenképp téged illet. Tudom, hogy nem sok emlék maradt apád után, remélem, hogy örülni fogsz ennek az egynek. Örülök, hogy a véletlen úgy hozta, hogy apád kölcsönadta nekünk - így ez legalább nem veszett el. Reméljük jól telnek a napjaid. Ha meguntad már az indiánéletet, bármikor szívesen látunk nálunk, akár hosszabb időre is. El tudjuk képzelni, milyen unalmas lehet egész nap csak öregek között lenni. Kitartás drágám, minden jobbra fog fordulni. Aput üdvözlöm, mindenképpen mond meg neki (és kérlek ne említsd az indiánokról szóló részt, tudom, hogy nem lelkesedne érte). Nagyon szívesen vennénk, ha egyszer ő is elugrana Angliába, bár ismerem, tudom, hogy ez nem mostanában lesz. Már az is nagy dolog volt tőle, hogy legalább a temetésre eljött. De nem fecsegek tovább, Marcus és Én is csókolunk, Lucy is üdvözletét küldi, és már várja, hogy mikor láthat újra. Hiányoznak neki a közös terepek. Csókol,          Alice Csak egyszer olvastam el a levelet, majd széttéptem, és azonnal a kukába hajítottam. Nem akartam nagynénémmel tartani a kapcsolatot - ő nem értett velem egyet abban, hogy muszáj új életet kezdenem, távol a régitől, hogy végre újra rátaláljak önmagamra. Az Anglia szót pedig olyan mélyen próbáltam elásni magamban, hogy eszembe se jusson. Mostmár ez az otthonom. A két levél elolvasása után a dobozhoz léptem, és felnyitottam a bonyolult csatot. A vastag falú láda egy gyönyörű, vajszínű kalapot rejtett. Óvatosan kiemeltem a kipárnázott helyről, és megforgattam. Pontosan emlékeztem erre a kalapra - apám olyan nagy becsben tartotta, akárcsak a lovait. Még az édesapjától kapta 18 éves korában, és szinte minden áldott nap ezt hordta. A kalap műbőrből készült, western stílusban, amire vékony, barna bőrszíjat tekertek. Láttam magam előtt, ahogyan a gyönyörű, izmos fekete telivér átugrat az akadály felett. A férfi könnyedén üli meg az izgága lovat, majd körbevágtázik a pálya körül. Egy kézbe fogja a szárakat, majd megáll előttem, és felemeli a kalapját. - Elvihetem egy körre a hölgyet? - kérdi tőlem, majd felránt maga elé a lóra, jó erősen fog, és körbevágtázik még párszor a pálya körül. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy nem akarom látni. Nem akarom látni magam, ahogyan alig 4 évesként apám előtt ülök a nyeregben, és mosolyogva vágtázunk körbe, az akkor még fiatal Blance-n. Már éppen raktam volna vissza a drága fejfedőt, mikor rádöbbentem: Nem. Nem engedhetem, hogy valami menő, Angliai westernlovas fején kössön ki apám kalapja. Akármi is történt, egyedül maradtam - és tudom, hogy ő is azt akarná, hogy vigyázzak a kalapra. Mégegyszer utoljára megforgattam a kezemben a kalapot, majd behunytam a szemem, és a fejemre húztam. Mikor később, pár óra múlva beléptem az istállóba, Lib kidugta csinos kis fejét a boxajtó felett, és prüszkölve nézegette  a vajszínű kalapot. - Már meguntam a kobakokat, ez sokkal kényelmesebb. - válaszoltam a fel sem tett kérdésére, majd megsimogattam az orrát, és kivezettem, hogy időben kiérjünk az órára. - Fantasztikus, végre sikerült időben ideérned. - gratulált Geri, mikor megérkeztünk a délutáni edzésre. - Amúgy pedig jó a kalapod, bár szerintem ilyet inkább férfiak szoktak hordani, nemde? - kérdezte mosolyogva, én pedig megráztam a fejem. - Ajándék a rokonaimtól. Apám régi western kalapja, úgyhogy ne csúfold, mert a végén még te is fürdesz! - nevettem. - Azalól kibújok, ha lehetséges. Nade, akkor kezdhetjük? - vonta fel a szemöldökét, és várakozóan keresztbe tette a kezét a mellkasa előtt. - Kezdhetjük. - mondtam, majd a fejembe húztam a kalapot, és vágtába ugrattam a testes fekete lovat. Válasz: Gratulálunk max pontot szereztél: + 30 pont Jóváírtuk a pontokat!

2011.05.21. 17:34 Gica

Kanadai kalandok - Ha most... azonnal... nem adod ide... nem állok jót... magamért! - lihegtem összegörnyedve. Már vagy öt perce kergetőztem Liberty-vel a folyosón, miután a gaz dögje megkaparintotta az egyik fáslit. Neki természetesen nagyon tetszett a játék, sőt, a többi lovas is igen élvezte, hogy a fekete ló bohóckodását kell nézniük - egyedül én voltam az, akinek már tényleg elege volt a dologból. Najó ez nem igaz. Ever még mindig ramatyabb hangulatban volt, mint mi, utána következett Angeli, majd Nerina, és én. A többiek nem nagyon mutatták, hogy idegesek lennének,de szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem olyan nyugodtak őksem, mint ahogy az rajtuk látszik. - Jó Liberty, ha így folytatod, akkor... - kezdtem, de szerencsére még időben be tudtam fogni a számat. Nem akartam hangosan kimondani a fenyegetőzésemet - hogy akkor otthon maradunk, és lőttek Kanadának. Nem hinném, hogy bárkit jobb kedvre hangolna, hogy a Kanadai úttal fenyegetem Liberty-t. Mintha ez egy nyaralás lenne, és nem pedig egy mentőakció, ahol mások élete a tét. Lib észrevette a hirtelen elkomorodásomat, és feladta a játékot. Odaügetett hozzám, és a vállamnak nyomta a fáslit. - Tudom pajti, hogy nem akartál rosszat. Na gyere, had csutakoljalak le, aztán megy rád fel a fásli, és indulhatunk is. - paskoltam meg az oldalát, majd Liberty visszajött velem a boxához, és engedte, hogy folytassam a készülődést. Míg a többiek hatalmas csomagokat raktak össze, hogy mit visznek, addig nekem a cuccom egy váltóruhából, a fogmosócuccomból, és Liberty felszereléseiből állt. A kötöféken és a fáslikon kívül mindent becsomagoltam, az új takaróját is betettem, remélve, hogy nem lesz olyan irtózatosan hideg fenn a hegyekben. Két pulcsit még beraktam a csutakolócuccok közé, majd beraktam a felszereléseket a lószállítóba. - Gyerünk lányok, jobb lesz, ha minél előbb elindulunk. - sürgetett minket Angeli. A hajnali fél négyes indulás nem kedvezett a többi hétalvónak, bár én személy szerint már kettőkor fent voltam, és unatkoztam egy órát, amíg a többiek kikászálódtak az ágyukból. Hozzátenném, hamar kész is lettem volna, ha fekete ördögöm nem kezd el szórakozni velem (tudom, hogy csak fel akart vidítani, de nem nagyon sikerült neki...). - Én készvagyok! - kiáltottam vissza Angeli-nek, és kivezettem Liberty-t. Jenna volt az egyetlen, aki végülis megelőzött minket - Nukra alig volt koszos, és a fáslizással sem kellett bíbelődnie. Nerina azonban úgy járt mint én - húsz percet elvitt neki, amíg felkönyörögte Diavolo-ra a fáslikat. - Úgy kéne egymás mellé rakni a lovakat, hogy lehetőség szerint ne szedjék szét egymást az út alatt. - javasolta Angeli, és mindnyájan egyet is értettünk vele. Így Liberty Diavolo mellé, Xamira Cindy lova mellé került. Indi a lószállító leghátuljába raktuk, hogy ne idegesítse fel lehetőleg a többi lovat, bár a fakó mén egész úton búskomoran állt egy helyben, mozdulatlanul. Az összes ló szépen, egyenként felmasírozott a helyére, kivétel egyet. Természetesen Liberty volt az egyetlen, aki megint csinálta a hisztit. Mi voltunk az elsők, akinek fel kellett mennünk a rámpán, és Liberty-nek látszólag semmi gondja nem volt a lószállítóval - egészen addig, amíg fekete lovam hatalmas patája nem csattant a fémen. A fekete ló ijedten ugrott hátra, én pedig a vezetőszárnál fogra repültem utánna. Tíz percen keresztül próbálkoztunk, mire Ever ingerülten kifakadt. - Elissa, kérlek siessetek már! - mondta ingerülten. Lib sértődötten rásunyított a lányra, és megmakacsolva magát nem volt hajlandó egy tapottat sem mozdulni. Végül Nerina oldotta meg a helyzetet. - Felviszem Diavolo-t, remélhetőleg az megnyugtatja Liberty-t. - mondta gyorsan, majd előre vezette a robosztus mént. Diavolo is meghátrált a rámpán, de Nerina rá tudta venni, hogy menjen utánna. Végül - miután Liberty a saját szemével is látta, hogy a "lóevő szörny" életbenhagyta Diavolot - egy kis győzködés után fekete ördögömet is sikerült berakni a helyére. A lovak többsége ugyanígy reagált a lószállítóra, de minél többen voltak már fenn, annál egyszerűbben ment a dolog. Zarándok és Indi voltak az egyetlenek, aki mindenféle ellenkezés nélkül felsétáltak a helyükre. Miután ezzel is megvoltunk, és Ever is lecsillapodott beszálltunk a az autóba, és elindultunk. Angeli és Ever ültek elöl, mi négyen hátul voltunk. Cindy és Renée hamar elbóbiskoltak, én pedig Nerinával beszélgettem. Angeli és Ever elől szótlanul ültek, a lány idegesen bámult kifele az ablakon. 7 órára szerencsésen megérkeztünk a Kanadai hegyekhez, majd egy fél órát még vezettünk befele egy régi, elhagyatott úton. Így végül, fél 8-kor kiszállhattunk, és kinyújtóztathattuk elgémberedett tagjainkat. - Na emberek, akkor merre indulunk? - kérdezte meg élénken Renée, mire a legtöbben felmorrantak. A lány aktívsága a legtöbbek agyára ment, köztük főleg az enyémre. Nerina és Cindy csendben tűrték Renée viccelődéseit, amíg lóra kászálódtunk, Ever pedig nem is törődött velünk - úgy nézett ki, mint aki nem aludt egész éjjel, és pluszban még rémálmok is gyötörték. - Nyeregbe lovasok, vár minket az ismeretlen! - kurjantott Renée, de én azonnal le is pisszegtem. - Ez nem egy lovastúra Renée, legalább Ever-re legyél tekintettel! - kértem, de láthatólag a lányt nem fogta meg a dolog. *     *    *     * - Fenyő! Fenyő! Fenyő! - Renée! Fejezd már be! - kiáltottam a lányra, miközben próbáltam visszafogni Liberty-t, hogy neki ne menjen Xamirának. Természetesen nem a kancát akarta bántani, ugyanazt akarta, amit mi, többiek - hogy Renée alaposan megfürödjön a hideg patakban, és legközelebb kétszer meggondolja, hova jön velünk. - Tudom, hogy Te nagyon jól túrázol, de miért most hülyéskedsz? - kérdeztem tőle, és a biztonság kedvéért előrébb ügettem Liberty-vel Diavolo mellé. - Nyugi Elissa, én csak megmondtam a túránk elején, hogy ha látok valami érdekeset, akkor szólok. Nos, én szólok: Fenyő! Fenyő! Fenyő!... - Esküszöm, mégegyszer megszólalsz, és a patak aljáról kiabálhatsz... - morogtam vissza. Hallottam, hogy elöl Angeli felnevet - biztos jól mulat azon, hogy Renée megpróbál kikészíteni. Alapból nem venném fel a dolgot, ha Liberty-t nem izgatná, de a fekete mén is kezdte felhúzni magát a kántáláson, és sunyítva figyelte a közelben lovagoló nagyszáju lovast, és kancáját. - Fenyő! Fenyő! Fenyő! Meg Elissa kedvéért egy kő!... - Angeli! Mond hogy hoztunk nyugtatót... - kérdeztem csüggedten a nőt, és még előrébb lovagoltam. Liberty rúgkapálva fejezte ki, hogy pár perc, és a vízbe fojtja Renée-t. - Van, de nem pazarolhatjuk el Renée-re! - kiáltott vissza Angeli mosolyogva, majd szaporáztuk a tempót. Három óra körül megálltunk egy gyors pihenőre. Amíg Liberty legelt, és ivott pár kortyot, addig én ellenőriztem lovam fásliját és lábát, hogy nem duzzadt-e fel, vagy nem ment-e kő a patájába. Az idő kezdett igen csípőssé válni, a levegő fülledté, és nehézzé vált. Előkotortam a hátizsákomból Liberty takaróját, és a mén hátára dobtam. - Nekem is passzolhatsz egyet! - pislogott ártalmatlanul Renée, mire én egy félmosollyal bólintottam. - Ha nem a lovarda rakod, hanem betömöd vele a szádat, akkor ezt is odaadom! - mondtam, de a lány sajnos nem fogadta el az ajánlatot. Liberty prüszkölve megrázta a fejét - ő már ténylegesen úgy gondolta, hogy veszett ügy megpróbálni befogatni Renée hatalmas száját... - Fenyő! Fenyő! - Renée! - ordított a lányra Nerina. Mivel én előre lovagoltam, megkímélve magamat és Liberty-t is attól, hogy kitegyük magunkat Renée-nek, így Nerina vette átt a helyemet. A hideg időjárás csak rontott az amúgy is padlón lévő hangulaton. A legtöbben vacogva ültek lovuk hátán, és forrócsokoládéról, esetleg egy meleg teáról álmodoztak. Én szerencsés helyzetben voltam - Libertyt melegen tartotta a takaró és a fásli, én pedig hosszú sörényébe dugtam a kezem, közel a tűz tollhoz, ami megérezve az esőt és a hideget alaposan felmelegedett. - Vvvaaaacccccooogggooookkkk..... - nyögte Cindy akin látszódott, hogy már teljesen át van fagyva. Remegve kapaszkodott lova sörényébe, próbálva a hátán maradni. - Ha gondolod, odaadom Lib takaróját. Nekünk úgyis itt van a toll... - Na ja, valakik milyen mázlisták! Tolluk meg takarójuk van... - mondta fennhangon Renée, megszakítva ezzel egy másodpercre a kántálást. - Renée, még egy szó, és te is kihasználhatod a víz toll előnyeit... - kiáltottam vissza. - Megnézzük mennyire tudsz úszni a hideg folyóban... - Na gyere! - Te tudod! - vontam fel a szemöldökömet, majd visszafordítottam a lovamat. Renée folytatta a kántálást, és már éppen azon voltam, hogy lovastul a vízbe taszítom (szegény Xamira is issza a levét) mikor... - Fenyő! Kötél! Fenyő! Fenyő! Mi??? Hóhha Xamira! Lányok! Álljatok meg! - Tudjuk Renée, Fenyő! - nevetett Cindy vacogva, de én addigra már visszafogtam Liberty-t. - Nem, ez komoly! - mondta Renée, majd leugrott a lováról, és megvizsgálta a kötéldarabot. Énis lepattantam a ménről, majd körbenéztem, hátha vezetnek nyomok a fához. Lábnyomokat nem találtam a sziklakemény földön, de más fákhoz is voltak kötve kötéldarabok. - Lehetséges, hogy ezt egy ember kötötte ide? - Nem Renée, biztos egy madár jelölte meg a fát... - mondtam szarkaztikusan. Közben Angeli is megérkezett Indi-vel - a mén megszagolta a kötéldarabot, és felcsillantak a szemei. Újra reménykedni kezdett. Mindenki visszaült a lovára, és Indivel az élen követni kezdtük a köteleket. Liberty közvetlen a fakó mén mögött volt, de úgy döntöttem előre engedem Evert és Zarándokot. Liberty-nek azonban nem tetszett az ötlet - ágaskodva jelezte, hogy versenyezni akar, én pedig csak hátráltatom a mókában. A mögöttünk lévő lovas meglepődött a hirtelen megtorpanáson. Renée-nek nem sikerült megállítania a lovát, így Xamira kiugorva a sorból fékezte le magát. Renée pedig - aki megint csak félig volt jelen agyilag - lerepült a kanca hátáról egyenesen.... - Áááááá! - kiáltotta, és hangosan csobbanva eltűnt a vízben. - Nem Ááááá Renée, hanem patak! Látod, ez a karma dolog mégiscsak működik! - nevettem, majd vágtába ugrattam a lovamat, és elhúztam a csíkot, mielőtt még Renée kicsinál engem. Liberty megnyújtotta a vágtáját, és tíz másodperc múlva már utol is értünk Angeliéket. Lovam láthatóan büszke volt arra, hogy nem tudták lehagyni, de dühösen méregetett a szeme sarkából, amiért miattam elvesztettük a versenyt. - Ugyan Lib, ez most nem a versenyről szól! - paskoltam meg a ló oldalát. A sűrűben nehéz volt szlalomozni, többször megcsúsztunk, megtorpantunk. Ever és Zarándok előttünk kerülgették a kidőlt fákat, bokrokat, míg Liberty mindenen átcsörtetve, vagy (hatalmas rémületemre) átugorva jutott át. Az egyik korhadt fatörzsnél már vártam, hogy szinte kifordulva alólam fogja kikerülni - ugyanis a sebességből nem vett vissza, á dehogy, ezerrel száguldott lefele a lejtőn, én meg csukott szemmel, imádkozva ültem a hátán - de lovam megint meglepett. Teljes erőből nekivágtázott, majd jócskán túlugorva az alacsony akadályt, majdnem nekiütközött az egyik fának. Elég nehéz volt követni az előttünk lévőket a sűrűben, és sajnálattal gondoltam Nerinára és Diavolo-ra, akik jócskán mögöttünk jönnek, és nem hagyatkozhatnak az előttük lévőre. A kötéldarabok által jelzett ösvény végén azonban végetért, és megtaláltuk a keresett gépet - méghozzá darabokban. *     *    *     * Angeli és Ever egymás után ugrottak Geri nyakába, örültek, hogy épségben megtalálták a fiút. Renée is letámadta őket, így kicsit fellélegezhettem - Renée majd később próbál csak meg kinyírni... Geri végül csatlakozott hozzánk - látni kellett volna Indi boldogságát, mikor megpillantotta a gazdáját. - Mondtam én, hogy nincsen nagy baja! Ti pedig mit üvöltöztetek velem... - vigyorgott Renée, majd Angelin kívül mindannyian lóra pattantunk, hogy visszajussunk a kocsihoz. Útközben Geri elmesélte, hogy mi történt velük. Elég lassan haladtunk lépésben, de most kivételesen senki sem morgolódott, mér Renée is befogott szájjal ülte végig edzőnk meséjét. Természetesen nem sokáig bírta ki... - Fenyő! Fenyő! Fenyő! - kezdte újra, mikor Geri végzett a mesével. - Renée! - kiáltottunk rá egyszerre Nerinával mérgesen, és Liberty is belenyerített. - Milyen fenyő? Miről van szó? - kérdezte Geri értetlenkedve - gondolhatólag meglepődött, amiért úgy letámadtuk a lányt három szó miatt. - Renée egész út alatt nem bírta befogni a száját. - mondta Cindy mosolyogva. Még felszállás előtt odaadtam neki a takarót, amit azonnal magára is terített, így mostmár végre nem vacogott. - Újra a vízben fogod végezni, ha folytatod! - fenyegetőztem, mire a lány vágtába ugratta Xamirát, Liberty pedig felelve a kihívásra a kanca és lovasa után vágtatott... *     *    *     * - Huh, de örülök, hogy ennek a napnak is vége... - dőltem el a szalmán. Liberty éppen a meleg kásáját habzsolta, de nem sokáig - ijedten felkapta a fejét, majd felnyerített. - Mi a gond? Látsz vala... - kezdtem, de hirtelen vagy egy liter hideg víz zúdult a nyakamba. Sikoltásomra Nerina és Angeli is felkapta a fejét. - Komolyan azt hitted, hogy nem kapod vissza? - kérdezte Renée hatalmas vigyrral az arcán, majd meglengette a félig üres vizesvödröt. - Most. Foglak. Megölni. - sipákoltam vörös fejjel, és kicsavartam a hajamból a vizet. Renée már készült a második támadására, de őrangyalom közbelépett - Liberty egy jó nagyot lökött az orrával a lányon, aki ettől megszédült, és seggre ülve a víz másik felét magára öntötte. Mostmár Cindy és Jenna is bekapcsolódtak a nevetésre, Angeli pedig Indi boxának az ajtajára támaszkodva nevetett rajtunk. Ekkor azonban már nekem is nevetnem kellett, Liberty játékosan rázta meg a fejét, tudván milyen ügyes is volt. Válasz: Gratulálunk max pontot szereztél: + 30 pont (humor: + 10 XD!) Jóváírtuk a pontokat!

2011.05.20. 16:47 Gica

Szerencsétlen délután - Hóóha te! - kiáltottam, majd kicsit visszavettem az iramból. Liberty teljes sebességgel vágtatott keresztül az erdőn, minden erejét beleadva galoppozott, míg végül kiért a fák közül. A DH hatalmas épületei már látszódtak, így visszafogtam a lovat, és felvettem ügetésbe. - Mára ennyi volt, nagyfiú, majd holnap is megyünk egy kört! - paskoltam meg a ló oldalát. Amióta Geri elment, és az edzések szüneteltek, Lib és én délutánonként rövid-hosszabb túrákra mentünk, attól függően, hogy milyen hamar tudtam elszabadulni az istállóktól. Két lovász is szabadságot vett ki, így nekünk, lovasoknak is be kellett szálnunk az istállótakarításba és etetésbe. Alapjába véve nem bántam a munkát, csak 4 óra előtt sohasem végeztünk, és így már nem jutott elég idő egy kiadós tereplovagláshoz. Ma kivételesen ötre visszaértünk az istállókhoz, ugyanis még teljesen fejeztem be a rám kirótt feladatokat. Mikor azonban belptem a folyosóra, furcsa látvány fogadott - Renée, Casey és Angeli a folyosót takarították, és díszekkel aggatták tele a boxajtókat, és a folyosó falát. - Öhm, megkérdezhetem, hogy itt meg mi a fene folyik? - tekergettem a nyakamat, de Casey csak elvigyorodott. - Geri és az apja ma jönnek haza, és egy kis meglepetésbulit szervezünk! - hadarta el, majd felkapta a felfújt lufikat, összekötözte őket, majd az istállóajtóra ragasztotta. Gyorsan lecsutakoltam Liberty-t, majd segítettem a lányoknak diszíteni. Casey vállalta, hogy összegereblyézi a levelet az udvaron, Angeli a konyhába ment, hogy ott segítkezzen, Renée és Ever pedig Geriék elé mentek. Így ketten maradtunk az istállóra Jennával, aki inkább itt kint tevékenykedett, mint sem a konyhában. - A ragasztószallaggal jobban tudok bánni, mint a főzőkanállal! - nevetett, én pedig teljességgel egyetértettem vele. Hatra végeztünk is mindennel. Mégegyszer összesöpörtük a folyosót, majd a lovainkkal bohóckodtunk. Furcsáltam, hogy Geriék gépe még nem szállt le, de nem aggódam tulságosan. Pontosan ismertem a repülőterek "pontosságát" - szinte ritka eset, ha valaki akkor érkezik, amikor szeretne. - Indi eléggé zaklatott, nem gondolod? - kérdezte meg hirtelen Jenna. Elfordultam Liberty éhenkórász tekintete elől, majd a fakó ménre pilantottam. Indiana idegesen dobálta a fejét, lábával a boxajtót csapkodta. - Biztos csak hiányolja Gerit. - mondtam, de pár perc múlva a termetes mén teljesen felborította az istálló nyugalmát. Ágaskodott, körzött, úgy viselkedett, mint egy igazi vadló. Éles nyerítésével felhívta magára a figyelmet, de mikor oda akartunk menni hozzá, sunyított, és majdnem nekünk rontott. Indi viselkedése a többi lovat is "rosszalkodásra késztette" - Diavolo a box ajtajá rugdosta, Liberty pedig becsatlakozott éles nyerítésével a mókába. Xamira és Burnout szintén idegesen köröztek, néha ők is rázendtettek. Meglepetten figyeltem a lovak viselkedését. - Lib, legalább te viselkedjél! - kérleltem a fekete mént, de minthiába. A fakó mén idegessége ráragadt a többi lóra is. - Angeli, kéne egy kis segítség! - léptem be a konyhába. Jenna az istállóba maradt, hogy tartsa a frontot, én pedig berohantam a házba, hogy megkeressem Angelit. - Mi a baj Elissa? Egy perc, és megyek, ha az úgy jó... - igazította el a mázot a tortán, majd lenyalta az ujját. - Nem Angeli, most kell jönnöd. Indiana teljesen megkergült, és sikerült felhúznia a többi lovat is. Totál káosz van kint az istállóban... - mondtam. Geri lovának említésére Angeli kiváncsian felkapta a fejét, majd gyorsan kezetmosott, és kisietett az istállóba. Mikor beléptünk az ajtón, pont ugyanaz a hangzavar fogadott minket, mint előzőleg. - Igazad van, tényleg felhúzták magukat. Viszont ha Indi a hibás, akkor elég őt megnyugtatnuk, utánna a többi is abba fogja hagyni. - mondta Angeli határozottan, majd elindult az egérfakó ménhez, hogy lecsíllapítsa. - Semmi baj, Indi. Nyugodj meg, Geri hamarosan hazaér. - mondta lány hangon Angeli, majd kinyitotta a mén boxának az ajtaját, és megpróbált belépni a lóhoz. Indii-nek azonban más tervei voltak - sunyítva lökte ki Angelit az ajtón, majd szinte áttaposva a nőn az ajtó felé kezdett el vágtázni. *     *    *     * - Geriék eltűntek, Indiana tisztára megvadult, és még a bulinak is oda... - nyögte Renée mikor lehuppant a kanapéra. Hárman ültünk egymás mellett - Nerina, Renée és én. - Biztosan haza fognak jönni... - suttogta Nerina. Legbellül egy hang azt súgta, hogy ez tévedés - de megpróbáltam a legjobbat feltételezni. Csak késnek.... Egy ideig még ültünk egymás mellett, szótlanul, majd végül Renée felállt. - Ever merre van? - kérdezte. Hátratűrtem egy tincset az arcomból, majd kipillantottam a sötétbe. - Biztosan az istállóba. - mondtam, és éreztem, hogy nem tévedek. Pulcsit húztunk, majd egy elemlámpával kiosontunk az istállóba. Ahogyan sejtettem, meg is találtuk Ever-t. Indi boxában ült, a benyugtatózott mén mellett, és csendben énekelt. - Ever! - szólította meg Nerina elcsukló hangon, de a lány még csak felénk sem pillantott. Nerina ránk nézett, majd megvonta a vállát. - Ever! Kérlek! Hoztunk egy takarót, meg egy meleg teát Neked! - emelte fel a kezében lévő dolgokat, de a lány most sem reagált. Lemondóan ejtette vissza a kezét az oldala mellé. - Mondtam, hogy hiába.Ez a csaj teljesen magába fordult, mióta megtudta, hogy Gerit nem lehet elérni a mobilján. - rázta meg a fejét. Én viszont nem adtam fel ennyivel. Kinyitottam a boxajtót, majd leguggoltam Ever mellé, és leraktam a takarót és a teát a puha szalmára. - Biztos hazajönnek... - ismételtem meg Nerina mondatát, amit még a házban mondott. - Ever, ne képzelődj, hidd el, hogy nem történt semmi baj! - mondtam meggyőzően, de én magam is éreztem, hogy elég gyengén hangzott. Hirtelen motorzúgás törte meg az éjszakai csöndet. Nerina izgatottan pattant fel a szalmáról. - Gyorsan, gyertek! itt vannak! - kiáltotta boldogan, majd Renée-vel együtt kiszálguldott az istállóból. Ever is felkapta a fejét, majd feltápászkodott. Egy gyors pillantást vetettem Liberty fejére, aki szomorúan lógatta a fejét. Nem túl meggyőzően, de elindultam a két lány után, hogy megtudjam, Nerinának mennyire is van igaza... *     *    *     * Az első döbbenet után Ever hisztérikusan csengő hangja volt az egyetlen, ami eljutott az agyamig. Lezuhantak? kérdezte könnyes szemmel, én pedig vártam, hogy a rendőr mikor bólint a kérdésére. Azonban a férfi megpróbált kitérni a válasz elől - lehetőségeket ecsetelt, adatokat, de egyértelmű választ nem adott. Mégis, elég volt ránézni - a szeméből pontosan ki lehetett olvasni, hogy mit gondol. Csak egy rövid, tömör szót: Igen. Igen, lezuhantak. A túlélés százaléka kicsi lehet, mert nem bíztatta Evert és Angelit, hogy hamar megtalálják a fiúkat. És ha a GPS megsemmisült, nagy valószínüséggel a gép is darabokban van már. És Geriék? Elég volt Indi-re pillantani. Ha még élnek is, biztos, hogy nagy bajban vannak. Ever még a rendőr előtt viharzott ki az ajtón. Renée utánna akart rohanni, de megfogtam a vállát, és visszahúztam. - Magányra van szüksége... - suttogtam úgy, hogy csak a lány hallja. Át tudtam érezni, mekkora csapás ez Ever számára, és tudtam, hogy most nem értékelné, ha vigasztalni próbálnánk. A hamis remények úgyis fájnak - mással pedig nem nagyon tudnánk szolgálni. Végül, pár perc múlva elindultunk a szobák felé. Még utoljára összenéztünk Renée-vel és Nerinával, majd egy halk köszönés után mind a hárman elmentünk aludni. Reggel újra hajnalban ébredtem. Felemeltem a fejem a párnáról - tegnap már arra sem volt kedvem, hogy átöltözzek - lovas ruhában dőltem be az ágyba, és azonnal el is aludtam. Mikor felébredtem, észrevettem egy papírcetlit az éjjeliszekrényemen, ami este még nem volt ott. Úgy látszik valaki járt éjszaka a szobámban... - tűnődtem el, majd kihajtogattam a papírdarabot, és felolvastam. Angeli egyetért velem abban, hogy a rendőrök segítségére aligha számíthatunk. Ha péntekig nem kapunk hírt a fiúkról, akkor rögtön indulunk Kanadába. Aki szeretne csatlakozni hozzánk, az szóljon! Nem egy sétalovaglás lesz, így ténylegesen gondoljátok meg! Angeli és Ever A cetlivel a kezemben az istállóhoz rohantam, majd halkan beléptem az épületbe. Liberty már várta, hogy megérkezzek - fejét kedvesen a vállamnak nyomta, majd kedvesen rámprüszkölt. - Liberty, benne vagy egy Kanadai túrába? - emeltem fel a cetlit, és Liberty elé tartottam. Egy pillanatig tényleg úgy éreztem, hogy ténylegesen átérzi a dilemmámat - egyrészt mindenképp segíteni akartam Ever-nek, és a fiúknak, de az út és a mentőakció veszélyes. Biztos akartam benne lenni, hogy Liberty nem ellenzi a döntésemet, és egyetért velem. A mén egy percig csak bámulta a fecnit, és a gyors, zaklatott kézírást, majd bólintott. - Kalandra fel! - mosolyodtam el, mire Liberty boldogan felnyerített. Még aznap elkezdtem összekészíteni a cuccainkat az útra. Válasz: + 20 pont Jóváírtuk a pontokat!

2011.05.16. 23:40 Gica

II. rész Hát persze, áldom Geri ötletét, hogy vágtában kell nyilazni tanulni. Ez egy alacsonyabb kanca esetén nem is lenne gond. De Diavolo után Liberty az egyik legrobosztusabb ló, és a leggyorsabb is, így természetesen vágta esetén is megpróbálta beleadni minden erejét. A hangulat kicsit oldottabb volt, így könnyebb volt elterelnem a figyelmemet a lovaglásról, és csak a célra koncentrálnom. Észre is vettem magamon, hogy amint sikerült elterelnem a gondolataimat Liberty vágtája összeszedettebb és visszafogottabb lett, így sokkal könnyebb volt a céltáblákra koncentrálni. Az összeszedett lovaglásnak meg is lett az eredménye - már legelőször a táblát sikerült eltalálnunk. Két lövés után feladtam a dolgot, majd lepattantam a mén hátáról. Átadtam a következő jelentkezőnek az íjat, majd kiálltam a sorból, és kiültem legelészni Liberty-vel, miközben a többiek lövéseit figyeltem. Azonban a melegnek köszönhetően végül mindenki megunta a tűző napon való álldogálást, és a csapat egy emberként szavazta meg a tengert, mint következő állomást. Cindy felült mögém, miután őneki még nem volt lova. Liberty kellemetlenül prüszkölt a plusz súlyra, de tudtam, hogy nem a teher miatt csinálja - egyszerűen csak könnyebb úgy ugrándozni, ha csak én vagyok a hátán. Végül aztán megbékélt a szőke lány jelenlétével, mert a beszélgetés elterelte a figyelmemet a lovaglásról, és ülésem pont olyan laza lett, mint régen. *     *    *     * - Lib, ne csináld, csak víz! - fröcsköltem le a mént a kezemmel, de Liberty szoborként állt a parton, és egyértelműen kijelentette, hogy nem hajlandó bejönni. - Hát tudod, lett volna pár jutalomfalatom az úszó paciknak, de akkor majd elosztom a többi ló közöt... - jegyeztem meg somolyogva, mire a jutalomfalat említésére Liberty belépdelt a sekély vízbe, és egy erős lökéssel biztosított róla, hogy fölösleges elosztogatnom a kaját, amikor ő ottvan nekem. Fürdőruhára vetkőztem, majd becsalogattam a mént a tengerbe. Végül, felpattantam a csúszós hátára, és úsztunk és vügettünk a sekély vízben. A víz valahogyan megnyugtatott, és ténylegesen élvezni tudtam a lovammal töltött perceket. Mindenki jól érezte magát, Renée és Xamira csak úgy lubickoltak a vízben. A kancának nagyon tetszett a tenger, a lány a végén alig tudta kirángatni a vízből. Az úszás után egy rövid vágtát engedélyeztem még magunkat a sekély vízben, de éreztem, hogy megmerevedek a ló hátán, így visszavettem ügetésbe, és megpaskoltam Liberty nyakát. *     *    *     * - Öhm, Geri, nem akarok kekeckedni, de én úgyhiszem, hogy eltévedtünk. - mondtam, amikor már tíz perce keveregtünk az erdőben. Kezdett egyre hidegebb lenni, és én törölköző híján kezdtem fázni a vizes ruhámban. Liberty-t lejárattam, hogy megszáradjon, és a sörényében lévő toll is melegített egy kicsit, de kezdtem már ténylegesen vacogni. - Mondtam, hogy tudom, hogy merre vagyunk. - mondta komolyan a fiú, és határozottan tört előre a sűrűben.  Egyedül Ever volt, aki tökéletesen megbízott Geri szavában, a többiek csak kuncogtak, és tovább lovagoltak. Hirtelen azonban hatalmas villanás rázta meg az erdőt. A villámlás olyan hirtelen, és dörgés nélkül jött, hogy a lovak a hirtelen fényre megijedtek. Éreztem, ahogyan elfehéredek, és rátetézve ezzel Liberty félelmére a mén kitört a többi ló közül, és fejvesztve kezdett el vágtázni az erdőben. - Liberty, állj meg! - sikoltottam, és belekapaszkodtam a mén dús sörényébe. Liberty fejvesztve vágtázott átt az erdőn, mindenen áttaposva. Éreztem, ahogyan az ágak végigkarcolnak a bőrömön, éles vágásokat hagyva maguk után. - Liberty! - kiáltottam újra, de a mén szinte meg se hallotta. Eszeveszett tempóban csörtetett keresztül az erdőn. Minden pont úgy történt, ahogyan az álmomban - az a villanás, majd elszabadult a pokol. Mégis, ebben a percben úgy éreztem, hogy van még esélyem - meg kell állítanom Liberty-t, mielőtt még kárt tesz magában. Ahhoz, hogy a gondolataid segítségével irányítsd a lovat, még inkább nyugalomra lesz szükséged... - hallottam Geri hangját a fejemben. Liberty jelenleg nem volt olyan állapotban, hogy megértse amit mondok - meg kell próbálnom a gondolatain keresztül kommunikálni vele. Ellazultam. Éreztem, ahogyan a végtagjaimat egyenként hagyja el a görcsös félelem. A kezem szorítása gyengült, és megpróbáltam minél inkább Liberty-re hangolódni. Majd mikor már úgy éreztem, hogy megért, hozzászóltam. - Liberty, állj meg. - mondtam nyugodt hangon, és abban a pillanatban éreztem a változást. A vágta tempója lelassult, a mén visszavett az iramból. Füleit kíváncsian hátracsapta, ijedten, de érdeklődve prüszkölt, majd végül megállt. *     *    *     * - Megvagyok! - mondtam, mikor végre kiértem az erdőből. A lovasok a pálya mellett álltak, és láthatóan rám vártak. - Na végre, nem tudtuk merre tűntél! - fakadt ki Nerina, és Cindy is ijedt arcot vágott (utólag örülök, hogy visszafele valaki más mögé ült fel). - Látjátok, megmondtam, hogy elbír vele. - szólalt meg Geri a lányok közül, és elismerően felém biccentett. Megpaskoltam Liberty izmos nyakát, majd boldogan elmosolyodtam. Igen, sikerült - legyőztem a félelmemt, képes voltam megbízni a lovamban, és cserébe iős hajlandó volt megbízni bennem. Csak ennyi kellett - egy kis bizalom... Válasz: Gratulálunk max pontot szereztél: + 30 pont (a két rész együtt!)   Jóváírtuk a pontokat!

2011.05.16. 23:37 Gica

I. rész A szél belekapott a hajamba, ahogyan a telivér szédületes iramban vágtázott át velem az erdőn. Erősen kapaszkodtam a ló sörényébe, a széltől kicsordult könnyek végigpatakzottak az arcomon. - Állj meg! - sikoltottam, de Blance csak nem lassított. Majd hirtelen újra felvillant valami a semmiből, és éreztem, ahogyan csúszni kezdek. Hirtelen azonban sikerült újra megmarkolnom a ló sörényét. Most dúsabb volt, így mélyebben bele tudtam kapaszkodni. A háta is kiszélesedett, patáinak dobogása felgyorsult. Majd hirtelen valami tűzforró ért a kezemhez. Lepillantottam, és megláttam a ló sörényébe tűzött szikrázó tollat. Egy pillanatra megnyugodtam, de hirtelen a ló hátrafordította a fejét. A mén teljesen úgy nézett ki, akárcsak Liberty. Hosszú sörényének szétszáló tincsei körbevették gyönyörű pofáját, azonban furcsa, szinte tűzvörös szemei megijesztettek. - Liberty kérlek álj meg! - könyörögtem a lónak, de az csak dühösen felhúzta az ajkait, végü lestoppolt, én pedig tehetetlenül zuhantam átt a ló nyakán... Olyan hirtelen ültem fel, hogy azonnal bele is szédültem. Egy pillanatra nem tudtam, hogy hol vagyok, de nem is érdekelt. Fejemet a hálózsákba bugyolált térdemnek támasztottam, majd hagytam hogy könnyeim szép csendben végigfollyanak az arcomon. Pár perc múlva sikerült egy kicsit lenyugodnom, így felemeltem a fejem. Megnyugodva vettem észre, hogy a istállóban vagyok, majd ahogy magam mellé pillantottam Liberty-t is észrevettem. A mén tágra nyílt tekintettel fürkészett engem, és várta, hogy megszólaljak. - Jajj kincsem, olyan szörnyű álmom volt... - mondtam szipogva, majd átöleltem a fekvő mén nyakát, és végighúztam a kezemet a puha orrán. - Felébresztettelek, ugye? Sajnálom, nem akartam... - szabadkoztam, de Liberty csak kedvesen megbökött az orrával. Egy gyors csókot nyomtam a fejére, majd az oldalához vackoltam magam, és megpróbáltam visszaaludni. *     *    *     * - Angeli, egy percet kérhetek? - léptem be a fiatal nő irodájába, a bal kezembe egy lapot szorongatva. - Persze Elissa, gyere csak. Mi a gond? - nézett fel rám a papírok közül, majd a papírra pillantott amit elé fektettem. - Szóval....az edzés jelentkezési lap? Nem értem, mi lenne a gond? Természetesen jelentkezhetsz rá, ha az orvos megengedte. Amúgy látom, már felírtad magatokat. - bökött a papírra, ahol a legutolsó helyen szerepelt a nevem, mellette Liberty nevével. - Éppen ez az. ÉN nem írtam rá semmit. Épp csak elmentem mellette, és észrevettem, hogy valaki már felírta a nevünket. - Hát, akkor valaki ilyen önfeláldozó volt, és megkímélt pár perc munkától. Majd azért körbekérdezek, de nem fontos, szerintem Geri így is elfogadja a jelentkezéseteket. - nyugtatott meg, majd visszafordult a papírhalomhoz. - Izé...Angeli...nem is tudom...szerintem Liberty még nem áll készen erre. Szerintem jó ötlet lenne még egy ideig pihentetni... - Gratulálok Elissa, használd csak a lovadat arra, hogy megúszd a kellemetlen feladatokat.... - Ugyan már, ne légy ennyire pesszimista. Te is pontosan tudod, hogy Liberty jó formában van, nem kell ennyire féltened. Most pedig tűnés, és le ne maradj a délutáni edzésekről! - mondta mosolyogva, és ennyivel a beszélgetést lezártnak is tekintette. Egy pillanatig még tiltakozni akartam, majd beláttam, hogy teljesen felesleges, így kimasíroztam az irodából. Meglepődtem, amikor délelőtt megpillantottam a jelentkezési lapot, és rajta Liberty-vel a nevünket. Egy percre azt hittem talán Angeli írta rá, de csakis olyan lehetett, aki pontosan tudta, hogy nem szándékozok jelentkezni. De mégis ki? Liberty-t nem igazán izgatta pocsék hangulatom, bár néha kedvesen megbökött, ezzel is kifejezve, hogy ő még mindig szeret, szóval megnyugodhatok, nagy gond nem lehet a világban. - Kösz Lib, hálás vagyok érte. - simogattam meg a fejét, de a hangulatom csak nem lett könnyebb. A gyönyörű napfényes idő is alaposan elrontott mindent - reménykedtem, hogy talán esni kezd az eső, és lemaradhatok a mai edzésekről. Természetesen délutánra 35°C meleg lett, semmi szél és egy felhő sem az égen, így lehetetlenné vált, hogy megússzam a dolgot. - Ne gyerekeskedj, menni fog ez! - mondtam magamnak biztatóan, majd lecsutakoltam Liberty-t, és kivezettem fekete ördögömet a pályára. - Ez az első óra, semmi nehezet nem várok el tőletek. Egyszerű lesz a feladat - felülsz Liberty hátára, és átvesszük a nyereg és kantár nélkül való lovaglást. Úgy tudom, hogy régen lovagoltál, ugye? - kérdezte tőlem a fú, én pedig határozottan bólintottam. - Rendben. Liberty nagyon érzékeny, így finoman bánj a segítségekkel. - figyelmeztetett Geri, majd megkért, hogy üljek fel a lóra. Régen pattantam már fel nyereg nélkül lóhátra, de azért megpróbáltam. Két lépést hátraléptem, majd nekirugaszkodtam, és egy könnyed elrugaszkodással felhúztam magam a ló hátára. - Szép volt, alig huppantál. Most helyezkedj el, találd meg az egyensúlyodat, majd indítsd el a lovat. Szépen nyugodtan, ne idegeskedj. - mondta nekem, mikor észrevette, hogy a kezem remegni kezd az idegességtől. - Menni fog ez, nem pajti? - suttogtam halkan úgy, hogy csak Liberty értse meg. Óvatosan megszorítottam a lábammal az oldalát, és a mén fegyelmezetten lépni kezdett. Éreztem, ahogyan a mén nyereg nélkül megmozdult alattam, és azonnal az álom jutott az eszembe. Erősen megmarkoltam a ló sörényét, lábammal az oldalát szorítottam, nehogy a végén még leájuljak a lóról. - Csak nyugodtan, lazulj el, mert ezzel csak Liberty-t is felhúzod. - mondta a fiatal edzőm, mikor Liberty összeszedetlen ügetésbe csapott át. A gyorsabb ritmus méginkább arra késztetett, hogy jobban szorítsam a lovat, a szorítás pedig gyorsulást eredményezett, így alig pár másodperc múlva a mén már vágtázott alattam. A vágta azonban kicsit sem hasonlított a szokásos, összeszedett vágtára. Liberty megérezte a félelmemet, és menekülni akart. És minél gyorsabban vágtázott ő, én annál jobban rettegtem. - Állj! - sikoltottam végül, amikor már nem tudtam mit tenni. Liberty ijedten lefékezett én pedig - pont, mint az álmomban - átbukfenceztem a mén nyakán. - Alaposan felhergelted Liberty-t. Nem ülhetsz ilyen görcsösen a lovon, próbálj meg ellazulni. - bíztatott Geri, miután összekapartam magam a földről. Visszaléptem Liberty-hez, aki bűnbánóan állt a pálya másik végén, lehorgasztott fejjel. - Nem te vagy a hibás, hanem én. Sajnálom. - suttogtam, majd megsimogattam a lovat. Liberty megnyugodott, amiért megbocsátottam neki, de még a felszállás alatt is mozdulatlan maradt, mint aki megpróbál elkerülni minden újabb hibát. A következő tíz perc szintén ilyen hangulatban telt. Én görcsöltem, Liberty pedig teljese szétesett. Végül Geri megállított minket, és középre rendelt. - Elissa, tisztában vagyok milyen rossz élményeid voltak a múltban. Angeli átadta nekem az adataitokat, amikor elkezdtelek titeket oktatni. De addig semmit sem tudok veletek kezdeni, ameddig nem kezdesz el bízni Liberty-ben. Az órát be is rekesztjük, este újra várlak. Addig is próbálj meg ellazulni, mert ahhoz, hogy a gondolataid segítségével irányítsd a lovat, még inkább nyugalomra lesz szükséged. Sétáltasd le Liberty-t, és jó délutánt. - köszönt el Geri, én pedig boldogtalanul ugrottam le a mén válláról. A délutáni program már ki volt tűzve - ijászkodás, majd úszás a tengerben, lovakkal. Azonban az edzés éppen eléggé elvette a kedvemet attól, hogy újra Liberty hátára üljek. Inkább csak méginkább a kedvemet szegte, nem eredményezett semmit. Ötkor lecsutakoltuk a lovakat, majd kivittük őket a pályára. Az íjászkodással nem volt gondom - amíg a földön kell lenni, addig nincs probléma. Így hát kicsit elhűltem, mikor kiderült, hogy szó sincs semmi földről íjászkodásról. Geri bemutatta nekünk, hogy mire is gondolt - vágtában kilőni az íjat. Jézusom... Cas kezdett, utánna jött Ever, majd Renée. Én voltam az utolsó, nem mintha ez egy cseppet is megnyugtatott volna, vagy hasonló, de próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. A meleg idő, és a napsütés legalább nem az erdőre emlékeztetett, próbáltam teljesen kiüríteni a gondolataimat, legalább egy kis időre. Szerencsére Cindy betorpanása kicsit elterelte a gondolataimat. - Szia! - köszöntem a lányra, aki belépett mellénk a pálya széllére. - Nem csatlakozol? - kérdeztem tőle, de ő csak megrázta a fejét. - Nem paci nélkül kicsit nehéz lenne... - mosolygott, de láttam rajta, hogy ő is szívesen velünk tartana. - Hát, ha vállalod a felelősséget, akkor nyugodtan kipróbálhatod Liberty-t. - böktem a fekete mén felé, aki izgatottan tekintgetett körbe. Tudtam, hogy Liberty nem ellenszenves az idegenekkel, és egy kis csemegével könnyedén megszeretheti bárki magát vele. Megnéztem az előttem lévő három lovas lövését. Ever kezdte, aki a földről szinte hibátlanul beletalált a kör közepére. Zarándok hátáról már nem szerepelt olyan jól, de ígyis nagyon szép kört mentek. Renéenek már töbszörre sikerült csak eltalálni a táblát, Cas egyszer eléggé mélyen belelőtt az erdőbe. Végül, negyedikként én jöttem. Végül, nyugalmat színlelve magamra bevezettem Liberty-t a pályára, majd lehúztam a fejéről a kötőféket, és a rákapcsolt szárral együtt a pálya széllére dobtam. - Tudom, hogy az edésetek nem ment ma jól, de azért próbáld meg úgyis, hogy Liberty-n ülsz. - mondta Geri, majd a kezembe nyomta az íjat, és elállt az utamból. A földről történő lövés jól sikerült, majdnem beletaláltam a céltábla közepére. Mikor megvolt a három lövésem, felugrottam a mén hátára, majd elhelyezkedtem, és magam mellé vettem az íjat. Másik kezemmel belekapaszkodtam a mén sörényébe, és óvatos, gyenge jelzéssel elindítottam a mént. Éreztem, ahogyan újra elönt a kétségbeesés, de megpróbáltam Liberty elől eltitkolni a feszültséget. Nem sikerült túl jól, de a mén legalább most nem kezdett vadul vágtázni - mind addig, ameddig be nem ugrattam.... Válasz: Gratulálunk max pontot szereztél: + 30 pont (a két rész együtt!)   Jóváírtuk a pontokat!

2011.05.15. 19:55 Gica

A fekete ló ruganyos léptekkel vitt keresztül az erdőn. Rövid szárat fogtam, próbáltam kicsit lassítani az ütemen, majd összeszedtem a lovat, és vágtába ugrattam. A gyenge szellő a hajamba kapott, éreztem, ahogyan a mámor mosolya átfut az arcomon. A repülés öröme magával ragadott. Hirtelen kiértünk a főútra. Autók sokasága hajtott el a szemünk előtt. Az egyik, fekete terepjáró kikanyarodott a mellékútról, majd felgyorsítva próbálta meg átvenni a többi autó sebességét. A jármű halkan, dorombolva száguldott - de nem sokáig. Hirtelen egy másik autó tűnt fel abban a sávban, szembe a feketével, és a sebességet még növelve teljes erővel csapódott neki a kocsinak. A sarkamat a ló oldalába vájtam, majd visszafordítottam a lovat, és teljes erőből kezdtem el vágtázni vissza az ösvényen. Nem akartam tudni, nem akartam emlékezni arra a helyre, az útra, a kocsira, az életemre, ami egy pillanat alatt a semmivé lett. Csak repülni akartam, szállni még egy kicsit... Hirtelen azonban a szár kicsúszott a kezemből. A ló hátáról eltűnt a nyereg, én pedig erősen a sörényébe kapaszkodva maradtam csak fenn tovább. A ló felgyorsított, képtelen iramba száguldott továb a fák között. - Lassíts! - kiáltottam, majd megpróbáltam hátradőlni, de mindhiába. - Állj meg! - sikoltottam mostmár, majd egy hirtelen villanás után éreztem, ahogyan a fekete ló teste eltűnik alólam... Zihálva ültem fel, éreztem, hogy az álom hatására teljesen elönt a pánik. A pulzusom közel a kétszeresére gyorsult, és szédülve kapaszkodtam meg az ágy oldalában. Utáltam ezt az álmot - a kocsi, az erdő, az ösvény - azonban mindeddig vége szakadt a két kocsi összeütközésével. Nem volt tovább. Most mégis folytatódott. Kibújam a hálózsákból, majd összekapartam magam, és hangtalanul kiosontam Cas szobájából. Miután végre a folyosón lehettem, újra egyedül futva indultam az istállók felé, hogy újra Liberty-vel lehessek. A fekete mén mintha csak várta volna, hogy megérkezzek. Ledobtam a hálózsákot a box ajtaja mellé, majd átöleltem az izmos mén nyakát, és éreztem, hogy elerednek a könnyeim. Nem tudtam visszatartani őket, Liberty pedig tűrte, hogy kisírjam magam a nyakán. - Bocs, hogy mindig csak rádtörök... - mondtam sajnálkozva, mikor a könnyek abbamaradtak. Liberty prüszkölve jelezte, hogy nem bánja a dolgot, majd szinte csak mellékesen az etetője felé pillantott. - Oké, értem, nagyon sajnálsz, de egy kis kaja mellett méginkább át tudnád érezni a problémáimat... - kuncogtam, majd elindultam, hogy szerezzek egy kis eledelt haspók lovamnak. Amíg Liberty korai reggeliét folyasztotta, addig én beültem a box sakrába, és onnan néztem őt. Próbáltam kitalálni mit jelenthetett az álom - soha eddig nem láttam még ilyen élesen a történteket. Blance általában megjelent az álmaimban, de mindig készséges hátaslóként, pont úgy, ahogyan az életben viselkedett. De az az utolsó vágta... - már a gondolattól is felgyorsult a pulzusom. Így hát gyorsan eltereltem a gondolataimat egy talán cseppet könnyebb téma felé - az edzésekhez. Igen, az orvos megadta a zöld utat Liberty-nek, hogy elkezdjük a munkát, én viszont még mindig rettegtem attól, hogy nyeregbe kell ülnöm. Bellül, egy kis hang már vagy ezerszer, unottan kántálta, hogy nincs mitől félnem - Liberty nem fog ledobni, és ha mégis, hát majd visszaülsz. - Ugyan már, Elissa, hányszor estél? Blance-ről? Vagy más lovakról? Miért lenne más Liberty? - kérdezte a kis hang, én viszont tudtam a választ - nem tudnék megbírkózni egy újabb kudarccal. És a legkönnyebb elkerülni, hogyha nem is próbálod meg. Reggeli után kimentem, hogy lefutószárazzam Liberty-t. Még mindig elég korán volt, és a nap sem sütött olyan erősen így a pálya üres volt, és nyugodt. Liberty vígan ugrándozva jött mellettem, mint egy kiscsikó, aki végre nem botlik el percenként, és most kiélvezi azt, hogy képes (újra) járni. Azonban a víg boldogság csak addig maradt meg, ameddig meg nem látta, hogy a pálya felé igyekszünk. Utánna felvette a szokásos mártírkifejezését, és csigatempóba követett engem a pálya közepére. Felcsatoltam a kötőfékhez a futószárat, majd megpróbáltam ostor nélkül elindítani a lovat. Az első csettintésemre Liberty hegyezni kezdte a fülét, érdeklődve pillantott rám, de egy kis noszogatás után elindult körbe a pályán, fél szemét folyamatosan rajtam tartva. A mén egész edzés alatt kiválóan viselkedett. Mikor kicsapták a kancákat a legelőre büszkén felvetette a fejét, és gyönyörűen, kecsesen ügetni kezdett körbe, mintha csak imponálni akarna nekik. Elmosolyodtam rajta, de próbáltam magamon tartani a figyelmét. Az edzés végén egy fél kört vágtázott is, én pedig szinte elfehéredve figyeltem gyors, energikus vágtáját. Gyorsan visszaszedtem ügetésbe, majd pár kör után újra lépést kértem a testes méntől. - Nagyon ügyes voltál! - paskoltam meg 20 perc után a mén oldalát. Liberty egyetértően bólogatott, majd miután lecsatoltam róla a futószárat peckesen kiügetett a pályáról, és legelni kezdett. Délután még kivittem mégegyszer legelni Liberty-t. A pálya az edzések miatt már foglalt volt - örültem neki, hogy mi korán kijöttünk, és nem kell ebben a tumultusban dolgoznunk. Láthatólag Liberty-t is büszkeséggel töltötte el, hogy míg a többi hátas dolgozik, addig ő legelészhet. Igen, egoista egy pacim van... Jó volt nézni Nerina és Diavolo edzését, látni azt az összhangot, ahogyan dolgoztak. Egy kicsit irigy is voltam rájuk, bár a vágtájuknál éreztem, hogy megmerevedek. Ez már kezd beteges lenni... - Hallottam Liberty meggyógyult. - szólalt meg pár perc múlva egy hang mögüllem. Liberty fejénél ücsörögtem a fűben, és a mén fejét simogattam, miközben ő legelészett. A hangra azonban felkaptam a fejem, majd hátrafordultam. Geri állt a füvön, mellette pedig Indi. Biztosan végeztek az edzéssel. - Igen, újra tud futkározni az én kis ördögöm. - paskoltam meg a ló oldalát. - Gondolom, akkor hamarosan feliratkoztok az edzésre is. Várlak titeket majd a pályán! - mondta Geri jelentőségteljesen, majd elköszönt, és az istálló felé indult. - Liberty... - suttogtam halkan, majd fejemet a kezemre hajtottam, és éreztem, hogy újra elönt a kétségbeesés. A vacsoránál szótlanul ültem. Az idegesség miatt alig ment le pár falat a torkomon. Jenna, aki mellettem ült észre is vette, hogy alig ettem valamit, de mikor megkérdezte, hogy mitől vagyok ilyen furcsa, csak megráztam a fejem. Végül pár perc múlva - a társaság hatalmas meglepetésére - feláltam az asztaltól, majd kimentem az istállóba. Liberty boxa megint jobb ötletnek tűnt, mint az ágyam, így bevittem a szénába a hálózsákom, és úgy döntöttem ott alszom. Lefekvés előtt még lecsutakoltam Liberty-t, majd odaadtam neki a vacsoráját. Végra a patáját is fel tudtam emelni, kikapartam őket, majd a sörénye és a farka kifésülése után elégedetten paskoltam meg a mén oldalát. - Szépséges paci lett belőled. - jegyeztem meg mosolyogva, majd a felszerelés elrakása után ágyba (vagyis hálózsákba) bújtam, és megkönnyebbülésemre hamar elnyomott az álom... Válasz: + 25 pont Jóváírtuk a pontokat!

2011.05.14. 18:17 Gica

Alig tudtam egész éjszaka aludni, mikor kiderült, hogy ma leveszik Liberty gipszét. Álmatlanul forgolódtam az ágyban, próbáltam behunyi a szememet, és végre elaludni, de egyfolytában csak a közelgő edzések jártak a fejemben, és gondolataim visszarántottak az álmok közül. Egyrészt alig vártam már, hogy megkezdjük a lovaglásokat. Hiszen ki ne várná, hogy fölülhessen a saját lovára? Akit minden rossz szokása és csintalansága ellenére is imád? Természetesen én ismerek egy kivételt... Egyszerűen már a gondolattól is frászt kaptam, hogy újra lóra üljek. Még emlékeztem, hogy mennyire szerettem kiskoromban lovagolni. Általában anya edzett velem, az istállóban lévő kis pónival, akit elméletben nekem vettek, de sok gyerek lovagolt rajta az évek során. Igazi kis gyermekpóni volt - tökéletesen viselkedett, semmitől nem riadt meg, bár egy kicsit lusta volt. Alig volt 90 centi, de gyakran piszkálta a nála kétszer akkora lovakat is. Őrajta lovagoltam évekig, majd megkaptam apu régi versenylovát. Blance egy igazi játékos öregúr volt, a maga 18 évével, de rám mindig nagyon vigyázott. Imádtam rajta lovagolni, díjugrattunk, és díjlovagoltunk, még pár alapszintű versenyen is résztvettünk. Nem sokkal azután halt meg, hogy anyuékat elveszítettem autóbalesetben. Eredetileg úgy volt, hogy őt magammal hozhatom ide, nagyapához, de már nem érte meg az utazást. Nem akartam ezen gondolkozni. Bőven elég volt az a pár üres hónap, amíg még Angliában voltam, nagyrészt egyedül. Végignéztem, ahogyan a díjnyertes lovakat idegenek veszik meg, míg szép-lassan teljesen kiürül az egész istálló. Szelíd-et, a gyönyörű sárga pónit az egyik lovarda vette meg, pónilovagoltatásra. Végül mindenki eltűnt. Megráztam a fejem, és inkább úgy döntöttem, hogy a hajnali órák ellenére - úristen, még csak három óra van! - lemegyek Liberty-hez. Reménykedtem benne, hogy a mént nem fogja zavarni korai látogatásom, bár a biztonság kedvéért vittem magammal egy almát megvesztegetésül. A fekete ló már ébren volt, de még nem kelt fel. Kedvesen rámnyerített, mikor észrevett. Egy gyenge mosolyal az arcomon beléptem a boxba, és odaadtam Liberty-nek az almát. - Bocs, hogy zavarok, csak nem tudok aludni. - vontam meg a vállam, de Liberty megbocsátóan viselkedett, nagyrészt az alma hatására. Egy ideig még simogattam a mén fejét, majd leheveredtem az oldala mellé, és a hátára hajtottam a fejem. Elbóbiskolhattam, mert mire felébredtem már hajnalodott. Liberty is elszundított, hatalmas fejét a szalmán pihentetve, mellső lábát pedig egy cseppet eltartva magától. Olyan édes volt így, hogy nem volt szívem felkelteni, inkább megvártam, amíg felébred. Végül aztán egy fél óra múlva Liberty is felébredt. Orrával kedvesen megbökte a vállamat, majd vigyázva, nehogy rámlépjen felkászálódott. Egész testében megrázta magát, és végül egy hatalmas ásítást követően az etetőjéhez ballagott, és körülnézett benne. Még a tárolóknál sem jártam, mikor meghallottam az éles nyerítését, miszerint felfedezte, hogy üres az etetője (drágám is elég álmoska lehetett még, ha ennyi ideig tartott neki), így összekaptam magam, kimértem az adagját, majd siettem vissza, nehogy Liberty felverje az egész központot a nyerítésével. Szerencsére csak egyet nyerített, utánna aránylag türelmesen megvárta, hogy odaadjam neki a kajáját - bár az etetőnél majdnem fellökött. - Hékás, ne csináld már! - mondtam, mire Liberty kihúzta egy pillanatra a fejét a kajából, és bocsánatkérően megbökött az orrával. - Bocsánatkérés elfogadva, de máskor nézz magad elé. - mondtam, de magamban csak úgy száltam, hogy sikerült elérnem, hogy a kedvemért egy pillanatra is abbahagyja a zabálást. Tíz órakor megjött a doki, hogy leszedje drágámról a gipszet. Liberty a fülét sunyítva ellenkezett, hogy a férfi a lábához érjen, de miután az orvos adott neki egy jutalomfalatot (tudja, hogyan kell lekenyerezni az én fekete szörnyemet) már nyugodtan állva tűrte, hogy a doki a lábánál matasson. Végül aztán lekerült a súlyos gipsz a lovam lábáról, és Liberty meglepetten prüszkölve mozdította meg a lábát. A doki még tegnap kérte, hogy vegyek Libertynek fáslit, így most azzal alaposan átkötözte a mén lábait, külön ügyelve a bal mellsőre. - Így ni. A lába mostmár rendben van, de csak szép fokozatosan lehet teljesen visszaállítani az edzésbe. És mindenképp legyen rajta fásli, ha bármikor lovagolsz rajta. - mondta végül, majd egy újabb jutalomfalat után elköszönt, és elhajtott. Liberty érdeklődve nézegette a mostmár könnyű lábát, először szinte rá sem mert lépni. Aztán tett néhány lépést, végül boldogan prüszkölve lépegetett körbe a boxban. - Nagyon szép vagy! - dícsértem meg lovamat, amire Lib csak egyetértően bólogatott. Ebédre menet észrevettem az edzéseket hirdető lapot, és megtopantam egy percre. Egyrészt nagyon is szerettem volna elkezdeni a lovaglást - másrészt pedig még mindig rettegtem, hogy újra lóra kell ülnöm. Éppen azért jöttem el ide, hogy megszabaduljak a régi életemtől, és ez csak újra közelebb hozná... Végül aztán ebéd után (az edzés témát jólesően elhalasztva) úgy döntöttem, kicsit megmozgatom a drágaságomat. Most kivételesen vezetőszárat kapcsoltam Liberty kötőfékjéhez, hogy ne nagyon kóboroljon el. Mondanom sem kell, ménem sunyítva fejezte ki a vezetőszárhoz való hozzáállását, és öt perces, ide-oda ugrálás után végül le kellett róla vennem, nehogy a végén még kárt tegyen a lábában. - Önfejű kis ló vagy, tudod-e? - kérdeztem tőle de lovam akkor már nagyban legelészett (ennyit a sétálásról).... Nagy nehezen egy fél óra múlva visszakönyörögtem az istállóba lovamat, majd végigtapogattam a lábát, remélve, hogy sehol sem duzzadt meg. Szerencsére azonban Liberty lába még mindig egyben volt, nem sántított rá, méghozzá nem is fájlalta. Ő már készen volt arra, hogy a hátára üljek. Már csak én bizonytalankodtam... Angeli említette, hogy ma vihar lesz, de este aztán rendesen leszakadt az ég alja. Liberty-t azonban nem nagyon izgatta a dolog - a meleg istállóban semmi gondja nem volt az esővel. Nem tudom, hogy viszonyult volna, ha kint kellett volna töltenie akár egy másodpercet is, erősen látszott rajta, hogy gyűlöli a vizet. Vagy csak kényes, ki tudja. Az biztos, hogy imádja játszani a mártírt. A lovak többségét nem zavarta a vihar, csak pár kanca volt, akik idegesen nyerítettek a dörgéseknél. Ilyenkor Liberty szinte megvetően horkantott egyet (esküdni mernék, egyszer még a szemét is forgatta) majd fojtatta az evést. A lányokkal Cas szobájába zsúfolódtunk be. Nem igazán ismertem mindenkit, de akiket igen, azokkal jóban voltam. A beszélgetés Ever-re és Geri-re terelődött, de Ever gyorsan bedobta az ötletet, hogy meséljünk rémtörténeteket. Biztos voltam benne, hogy ez csak terelés, de a rémtörténetektől kiráz a hideg. Persze nem nappal, általában éjszaka jutnak az eszembe, és utánna az általános rémálmok mellett még ilyenek is gyötörni kezdenek (szóval alvásról szó sem eshet ilyenkor). A hatodik rémtörténet után azonban - najó, egyet énis meséltem, pedig ugyan nem kellett volna, de nem gond Elissa, majd megint Liberty-nél töltöd az éjszakát... - senkinek nem volt kedve visszamenni egyedül a szobájába. Így hát, miután már mindenki ültében aludt fölvetettem, hogy esetleg hálózsákot kéne hozni, és akkor együtt aludhatnánk. Miután én voltam az ötletgazda, természetesen engem akartak kiküldeni egyedül a sötét folyosókra a hálózsákokért. Végül Jenna vállalkozott, hogy lejön velem, miután egyedül úgysem tudok ennyi hálózsákot felcipelni. Hálás voltam neki, mert én százszázalék, hogy az első mozgó árnyéktól szívinfarktust kaptam volna. Miután egyben visszaértünk a hálózsákokkal mindenki elhelyezkedett a szűk szobában. Cas megkapa az ágyát, miután megfenyegetett minket, hogy két lábbal rúg ki minket a szobájából, ha nem alhat az ágyában. Én kaptam a második legjobb helyet, a szőnyeget - jó messze az ajtótól és az ablaktól - így hamar elaludtam... Válasz: Gratulálunk max pontot szereztél: + 30 pont Jóváírtuk a pontokat!

2011.05.12. 18:50 Gica

- Liberty, mostmár tényleg be kéne mennünk... - toporogtam a fekete mén mellett, aki vagy már húsz perce a hasát tömte. Néha-néha rámpillantott, jelezve, hogy tudja, hogy mellette vagyok, és hogy nem süket, de abban is biztosított, hogy nem nagyon érdekli, mit is mondok. A mai reggel is hasonlóan kezdődött, mint a többi. Kivételesen sikerült fél hétig aludnom, így ma nem kellett olvasgatással eltöltenem az időmet. Felöltöztem, leszaladtam két darab almáért - az egyiket kivételesen magamnak szántam, de végül csak a felét tudtam megenni - majd siettem ki az istállóba Liberty-hez. Kedves fekete ménem kihajolt a boxajtó felett, majd boldogan rámnyerített, mikor észrevette az almát a kezemben. Odamentem hozzá, megsimogattam a homlokát, és az utolsó pillanatban az almákat is elrántottam a szája elől. - Nem kincsem, majd csak a csutakolás után. - mondtam, majd leraktam az egyik almát a box elé, és elmentem a felszerelésért. Fél kézzel az almát majszoltam, miközben alaposan lecsutakoltam a lovamat. A patáját is lemostam kivülről, de felemelni nem akartam egyiket sem. Lovam egyhén dühösen pillantgatott rám, miután tisztáztam vele, hogy ez az alma az enyém, és ugyan nem az övé. - A tied kint van, majd megkapod, ha végeztem! - pirítottam rá, mikor már a tizedik alkalommal próbálta meg sunyiba kivenni a kezemből a gyümölcsöt. Mondanom sem kell, mikor a sörényét fésültem, sikerült kiharcolnia a fél almát. A vállamhoz emelte a fejét - és én még azt hittem, kedves egy lovam van... - majd egy óvatlan pillanatban egy jó nagyot taszított rajtam. Jobb kezemből kiesett az alma, és mire utánnanyúltam volna, már Liberty szájában is volt. - Ugye tudod, hogy ez nagyon csúnya húzás volt? - kérdeztem mérgesen, de Liberty csak prüszkölt egyet, majd boldogan megrázta a fejét. Az ő szemszögéből mindez csak egy tökéletesen kitervelt terv volt. Mindezek ellenére miután végeztem, Liberty megkapta a másik almának a felét is. - A többit majd délután, ha jól viselkedsz. - simogattam meg lovamat, majd elmentem, hogy elpakoljam a cuccosokat. A délutáni sétát ma már sokkal hosszabbra akartam gyógyulni. Lovam lába nagyon szépen gyógyult, a bicegése is jobb lett, a boxban már terhelte is egy keveset. Néha megtapogattam a kötés felett, hátha forró, de szerencsére nem volt az, és Liberty sem fájdította különösen. Így végül, mindent összevetve úgy gondoltam, ma sétálunk egy húsz-harminc percet a legelő körül. A fél óra javarészt annyiból állt, hogy elsétáltunk a legelő végéhez, majd ott "tábort vertünk" és hagytam a mént, had legeljen. Liberty már kicsit visszafogottabban tömte a hasát, bár így is csodálkoztam, hogy nem fullad meg néha. Biztos voltam benne, hogy sokat éhezhetett, emiatt alakult ki nála a mohóság. Mégis, minden hülyesége és csintalansága ellenére nagyon beleszerettem az elmúlt egy és fél hétben, és lényegében a mén si hozzászokott a jelenlétemhez, de legalább is elfogadott, mint etetőjét. Ez is valami... Úgy húsz perc legelés után lassan visszaindultunk. A fekete mén minden egyes lépést átgondoltan, megfontoltan tett. Egy pillanatig azt hittem, hogy fáj a lába, de mikor megláttam, hogy a füvet lesi, megnyugodtam. A visszautat is rendesen végigette aranyom, minden egyes lépésnél tépett le egy csomó füvet, úgy masírozott utánnam boldogan. Végül aztán csak a boxba való bekönyörgésnél volt egy kis hiszti, de csak egyszer kellett rászolnom, hogy ne csinálja a balhét, és utánna további zokszó nélkül be tudtam csukni utánna az ajtót. A legelés után nem adtam neki két maréknál több szénát, majd elbúcsúztam tőle, és felmentem a könyvtárba, hogy újra előszedjem a mágikus kapcsolatról szóló könyvet, és megpróbáltam ténylegesen odakoncentrálva elolvasni. Nem sokáig kellett figyelnem, hogy ne kalandozzak el - a végén már szinte faltam a betűket, nagyon érdekelt, ami a szövegben állt. Találtam egy igazán érdekes részt, amin azonnal megragadt a szemem. „Csak ha pajtások lettetek, akkor kezdődhet meg a beszélgetés, ekkor már nem csupán gondolattal irányítod, de hallod az ő véleményét is, mint egy második lelkiismeret. A varázslás azonban csak akkor kezdődhet meg, ha lovaddal már kialakítottad a komoly kapcsolatot, ami ehhez suükséges.Szükségesek azonban a komoly edzések is, hogy kordában tudd tartani a köztetek lévő hatalmas erőt...” Tetszettek a varázslatokról szóló gondolatok, és elképzeltem, ahogyan egyszer majd Liberty és én képesek leszünk tökéletes összhangban együtt dolgozni. Mindez milyen messze van még... A délután gyorsan elment. Már sötétedett, mikor végeztem a könyvtárba, így siettem lefele, hogy megetessem pacómat. Ahogyan azt tippeltem, Liberty már dühösen prüszkölt, és mikor meglátott rámsunyított, és élesen felnyerített. Odamentem hozzá, majd megáltam a box előtt, és mereven a szemébe néztem. - Ha ekkor ahisztit csapsz, akkor felejtsd is el a kaját. Nem viselkedhetsz mindig így! - dorgáltam, majd megimogattam a ló orrát. Liberty az érintésemre alábbhagyott a hisztivel, de továbbra is várakozóan rázta a fejét, prüszkölve jelezve, hogy más dolgom is lenne. - Nalátod, megyez neked! - mondtam, majd kimértem az eledelét, és a regelről megmaradt fél almával együtt az etetőjébe öntöttem. Végül, pár marék szénát még beszórtam neki, majd elbúcsúztam tőle - eléggé egyoldalú köszönés volt ez, ugyanis Liberty csak felém billentette az egyik fülét, jelezve, hogy még MINDIG nem süket, de ennyi is volt. Pár perc toporgás után azonban észrevette, hogy nem vagyok hajlandó eltűnni egy rendesn elköszönés nélkül, így odajött hozzám, és kedvesen megböködött. - Hát jó, lehet, hogy el kell fogadnom, hogy a kaja fontosabb a számodra, mint én... - sóhajtottam beletörődően, majd egy puszit nyomtam a ló orrára, és elhagyam az istállót. Válasz: + 28 pont egészség: + 20%   Jóváírtuk a pontokat!

2011.05.10. 23:31 Gica

A tegnapi késői fekvés ellenére már négykor talpon voltam. Nem terveztem a koránkelést, de miután felébredtem, már nem bírtam újra visszaaludni. Végül fél óra forgolódás után inkább felkeltem, és úgy döntöttem, hogy a plusz időt, amit saját hülyeségemnek köszönhetek, a könyvtárban töltöm. Még mindenki javában aludt, mikor lementem az ebédlőbe egy almáért. Furcsa érzés volt a kihalt folyosókon sétálni, bár tetszett a csönd, és a nyugalom, ami körbevette a központot. A könyvtár is természetesen teljesen üres volt, és a korai óra miatt lámpát kellett gyújtanom, hogy olvasni tudjak. Egy, a lovak és a lovasok kapcsolatáról szóló könyvet emeltem le a polcról, majd nekiültem, hogy átrágom magam a könyvön, vagy legalább is elfoglalom magam addig, míg Liberty is felébred. Nem akartam már korán reggel felkelteni, próbáltam hagyni, hadd pihenjen. Olvasás közben azonban a tegnap estén jártak a gondolataim. Eszembe jutott, mikor Jenna Geri ölébe ült bele, majd az is, amikor összevesztek a lány paradicsomán. Az Ever-rel való beszélgetés is jó volt, de legjobban a Gerivel való edzést vártam. Nagyon örültem, mikor felajánlotta Indit, hogy lovagoljak rajta, ameddig Liberty teljesen meg nem gyógyul. Végül, egy óra ücsörgés után - a könyvre nem nagyon sikerült figyelnem, így végül visszaraktam a polcra, hogy majd máskor elolvasom - úgy döntöttem mostmár elég későn van ahhoz, hogy kimenjek az itállóba, és bekukucskáljak a szépségemhez. Így is tettem, egyenesen az istálló felé indultam. Próbáltam halkan közlekedni az épületben, nehogy bárkit is felébresszek, de siettem, hogy minél előbb drága lovamnál lehessek. Végül, saját rekordot döntve két perc múlva már az istálló folyosóján voltam. A lovak többsége még aludt, csak pár dugta ki a fejét az érkezésemre. Indi és Diavolo voltak az első, akik kidugták édes kis fejüket, de Indi olyan gyorsan vissza is húzta, mikor rájött, hogy nem a gazdája vagyok. Diavolo még méricskélt pár percig, majd mikor rádöbbent, hogy nem kap tőlem semmit, ő is visszafordult az etetője felé, és tovább kutatott elfeledett szalmaszálakért. Végül megtaláltam a lófejek között azt, amit kerestem - Liberty kedvesen prüszkölt, mikor megpillantott, majd odadugta édes pofiját a vállamhoz, és könyörgően pillantott le a kezemben lévő almára. - Ugyan, hogy is lennék képes ez megenni előled... - nevettem, majd odanyújtottam Liberty orra elé az almát. A fekete mén egy pillanatra boldogan szemlélte az ízletes gyümölcsöt, majd egy falatra el is tüntette. - Meg fogsz fulladni...hogy miért nem lehetett két harapásra megenni... - zsörtölődtem, de lovamat láthatólag nem zavarta. Egy pillanat alatt lenyelte az almát, majd böködött a következőért. - Felejtsd el, többet nem kapsz! Majd később! - nevettem lovam fájdalmas tekintetén, mikor rádöbbent, hogy nem kap egyenlőre több csemegét. Szomorúan visszahúzta a fejét, majd a szájába vett egy marék szénát, és nagy durci közepette enni kezdett. Liberty reggelre már négy lábra küzdötte magát, és láthatólag nem nagyon fájdította a bal lábát. Bár járni nemigen volt hajlandó, úgy tűnt hogy nem biceg sokkal jobban, mint a műtéte előtt. A kedve is érezhetően sokat javult - két perc durcizás után már újra kedvesen böködött az orrával, és csemegéért könyörgött nálam. Tegnap vettem sampont és tisztítóhabot, amit ma mindenképp ki akartam próbálni a szőrén. Bár már kezdett javulni a helyzet, a szőre még mindig eléggé fakó és fénytelen volt. Így hát hoztam be egy vödör meleg vizet és egyet a lovardai szivacsok közül, majd nekiálltam, hogy lemossam a mént, tetőtöl talpig (persze a műtött lábát kivéve). Nevetnem kellett Liberty arckifejezésén, amikor észrevette a vizet és a szivacsot. Látszott rajta, hogy ő egy igazi tűz-ló - egyedül azt a vizet tűrte meg a közelében, ami az itatójában volt. Lovam mártírként tűrte, hogy lemossam, majd alaposan beszappanozzam a szőrét. A sebeire vigyázva ledörzsöltem a koszt a szőréről, majd egyszer leöblítettem, és mégegyszer átmostam. A második mosás után már láthatóan sokkal tisztább habot tudtam leöblíteni a szőréről, így tökéletesen meg voltam elégedve a munkámmal. Végül rákentem a habot is a szőrére, alaposan bedörzsöltem a szörszálak közé, majd a végén azt is lemostam. A szőre után ugyanezt végigcsináltam a sörényével, és a farkával is. Liberty addigra már nagyon unta a dolgot, idegesen fújtatott, és engem böködött, hogy a mosakodás miatt esetleg mégiscsak beszélhetnénk valamiféle jutalomról. - Ha végeztem a farkaddal is, utánna kapsz valamit. - ígértem, de lovam csak bizalmatlanul méregetett, azon morfondírozva, hogy tényleg megtartom-e a szavamat. Miután minden részét átsikáltam, és lehúztam a vizet a szőréről, egy régi törölközővel áttörötem a testét, majd hátraléptem, hogy megszemléljem a munkámat. - Csodás lettél! Kezdesz hasonlítani egy lóhoz. - cukkoltam mosolyogva Liberty-t, bár őt láthatólag jobban érdekelte az ígéretem, mint az, hogy hogyan néz ki. - Tessék, te éhenkórász. - nyújtottam felé a beígért kockacukrot, majd puszit nyomtam az orrára, és kivittem a vödröt, a szivaccsal és a samponokkal együtt. Miután kiöblítette a szivacsot és a vödröt, és elpakoltam a samponokat, felkaptam a mén kötőfékét, és visszamentem a lóhoz. - Gyere, te szépség, kimegyünk sétálni. - mondtam, majd a mén fejére húztam a csomózott kötőféket, és kinyitottam a boxajtót, magam után hívva Liberty-t. Öt perces sétáltunk az istáló körül majd hagytam a mént, hogy had legeljen pár percig. Liberty, vigyázva a sérült lábára, szinte fel sem emelte a fejét a földről, úgy tömte a hasát a friss fűvel. - Lib, kérlek lassabban... - kérleltem a mént az újonnan kitalált becenevén. Tetszett ez a név is, és úgy döntöttem, mostantól ezt fogom használni. Liberty-t azonban se a becézgetésem, se a könyörgő hangom nem hatotta meg - a szeme sarkából rámpillantott, majd folytatta a legelészést. - Na gyere szépségem, visszamegyünk a helyedre... - kértem úgy öt-hat perc múlva, majd feláltam és megsimogattam a mén nyakát. Lib azonban teljességgel elvetette az ötletemet - mikor óvatosan meghúztam a kötőfékét, hogy jelezzem, indulni akarok, felkapta csinos fejét, és élesen felnyerített, majd meghátrált. - Liberty, elég a hisztiből. Gyere szépen. - kérleltem tovább a lovat, de amint közelebb próbáltam lépni a lóhoz, az makacsul hátrált. Egy ideig próbálkoztam azzal, hogy megragadom, de végül feladtam. - Rendben Lib, te akartad, akkor nem lesz kockacukor. - mondtam félig dühösen, és elővettem a nyalánkságot a zsebemből. A mén azonnal észrevette a csemegét, prüszkölve közelebb lépett hozzám, és amíg ő elvette a kezemből a cukrot, addig én megmarkoltam a kötőfékét. - Na, gyere te hisztizsák, holnap többet ehetsz majd... - simogattam meg a fejét. Lovam láthatóan beletörődött a vereségbe, és további ellenszegülés nélkül követett vissza a boxba. Délelőtt még arra gondoltam, hogy délután két, ötperces sétára is elmegyünk, hogy Liberty megmozgathassa egy kicsit magát, de az első miatt végül meggondoltam magam. - Talán holnap már nem leszel ilyen hangulatban. - simogattam meg Lib nyakát, és kockacukorral kínáltam. Egészen estig a boxban ültem, és Liberty-t figyeltem. Mikor lefeküdt, melléültem, majd pont mint tegnap, kicsit elszórakoztam a sörényének kifésülésével, és betadinnal bekentem a sebeit. - Így ni, milyen helyes úrfi lesz belőled. - dícsértem meg a mént, mire Liberty helyeslően megrázta a fejét. Végül, tíz óra körül elbúcsúztam a méntól egy puszival, és a lelkére kötöttem, hogy pihenjen. Pár percig, még néhány örüggyel mellette tébláboltam, majd egy tényleg! utolsó öleléssel elköszöntem tőle, és felmentem aludni. Elissa Válasz: + 23 pont tisztaság érzet: + 40 % táplálék: + 20% aktivitás: + 20%   Jóváírtuk a pontokat!

[24-5] [4-1]